Országgyűlési napló, 1980. II. kötet • 1983. március 24. - 1985. április 19.

Ülésnapok - 1980-26

1709 Az Országgyűlés 26. ülése, 1984. április 12-én, csütörtökön 1710 ellenállásba ütközik. A változtatás elfogadásának és érvényesülésének feltétele a kezdeti siker. Enélkül a vállalkozás hitelét veszti azok szemében, akiknek feladata végrehajtani a változtatásokat, és ezért taktikai szempontból ésszerűbbnek tűnik a keskeny fronton való áttörés, mintsem a széles övezetben erőltetett frontális támadás. A közoktatás lassú fázisú folyamat, amelyben a stabilitás egyik feltétele a sikernek. Ezért nagyon egyetértek a koncepciónak azzal a szándékával, hogy bizonyos változtatásokat kísérleti formában egy-egy iskolatípusban vezessünk be, és az általános bevezetést a későbbi tapasztalatoktól tegyük függővé. Az iskolára vonatkozóan egyetlen lényegesnek vélt észrevételt tennék. A középiskolai végzettség kiterjesztésének kétségtelenül helyes szándéka, továbbá a tankötelezettség már ma is 16 éves korig terjedő érvénye, a szakközépiskolai oktatás — amely érettségi vizsgával fejezendő be —, és a szakmunkásképzés fejlesztése a koncepció értelmében bennem mindig a 8 osztályos középiskolára való visszatérés gondolatát veti fel. A mai négyosztályos középiskolának megítélésem szerint az a baja, hogy 14 éves korban, á kamaszkor kritikus idejében töri meg a tanulás folyamatosságát és a rendelkezésre álló négy esztendő kevésnek bizonyul a fiatalok egyéniségének formálására, mert nem nyújthatja a szükséges egyenletes és folyamatos ráhatást. Tessék meggondolni, hogy a mai középiskola — még az egyetemi felvétel szempontjából legesélyesebb gimnázium is — az első két évben főleg általános ismereteket nyújt, valamivel magasabb színvonalon, mint az általános iskola felső négy osztálya, majd a második két esztendőben már a fakultációt szorgalmazza, azaz a később választandó tanulmányokra előkészítő ismereteket kínál. Hogyan neveljen ez a középiskola olyan művelt, az értelmiség fogalmának megfelelő, nyílt szellemű, a szép és jó iránt fogékony ifjúságot, ha egyszer ennek figyelme eleve az egyetemi felvételi követelmények teljesítésére irányul? Hol formálódik a jellem, az elkötelezettség ilyen körülmények között? Hol van idő az olvasásra, művelődésre, az emberi művelődés fundamentumainak megismerésére, az ízlés alakítására, a testedzésre stb.? Ha előbbre nézünk, ezt a kérdést aligha kerülhetjük meg. Az eredményes oktatásnak feltétele a munka egyenletessége, és a hajsza, a feszültség kiküszöbölése. A magas heti óraszám nagyon megnehezíti az oktatók felkészülését és önművelését, nem is szólva egyéb kötelezettségeikről. Nem lehet kiegyezni azzal a tapasztalati ténnyel sem, hogy a bölcsészhallgatók jelentős hányada nem törekszik a pedagógiai pályán maradni — az előbb hallottuk! Éppen a legtehetségesebbek, a legrátermettebbek igyekeznek más munkakörben elhelyezkedni. Hiszen a tanítóra — ne restelljük ezt a szép nevet — és a tanárra bízzuk a felnövő nemzedékeket, ifjúságunk nevelését, á szó legszorosabb értelmében az ország és a nemzet jövőjét, minden reménységünket! Ne engedjük, hogy újból a „nemzet napszámosai" legyenek csupán! A nevelők egyénisége egy egész életre meghatározza a fiatalok egyéniségét. Nincs fontosabb érdek annál, mint hogy az oktatói pályára a legrátermettebbeket és a legelkötelezettebbeket nyerjük meg. Ha a pedagógiai pályát nem sikerül vonzóvá tenni azzal, hogy társadalmi súlyát helyreállítsuk, az oktatók önérzetét megerősítjük, munkafeltételeiket és életkörülményeiket radikálisan javítjuk, és tehetségük, alkotókészségük kibontakozását elősegítjük, akkor a leghelyesebb tervek és elképzelések megvalósulására sincs sok remény. Ez ma a közoktatás kulcskérdése, mert elkötelezett, művelt, elégedett, az ifjúságra hatni tudó pedagógusok nélkül nincs jó közoktatás. Márpedig a feladat óriási és lelkesítő: megőrizni múltunk értékeit, közvetíteni az újat és tevékeny embereket nevelni, akik állják majd a versenyt és talán jobbá formálják a világot. Rátérnék a felsőoktatás néhány kérdésére — annak előrebocsátásával, hogy ez napjainkban világkérdés, amelynek megoldásában mégis a magunk különleges viszonyait kell tekintetbe vennünk, mert enélkül beleveszünk az általánosságokba. A nehézségek két körülményből adódnak: az egyik a társadalmi változások nyomán a felsőoktatásba törekvő fiatalok számának örvendetes szaporodása, a másik a tudományok differenciálódása és a szükségesnek tartott tananyag növekedése. Persze, én ez utóbbit is örvendetesnek tartom, csak azzal nem vagyok tisztában, hogy 100 literes hordóba, hogyan lehet 130 liternyi bort beletölteni? Mert a tanulmányi idő maradt a régi, és megnöveléséről szó sem lehet. A tudomány differenciálódása az egyetemeken nagyon helyesen, új tanszékek vagy részlegek felállításával járt, de ugyanakkor — kevésbé örvendetesen —, új tantárgyak kötelező bevezetésével és újabb vizsgakötelezettséggel is. Minél újabb egy-egy diszciplína, annál nagyobb eréllyel követeli helyét a nap alatt, azaz az órarendben. Az egyetemi hallgató egyre inkább csakugyan hallgatóvá válik, csak hallgat, szólni már nem tud, nyeli a belétöltött tudományt és készül a következő vizsgákra. Ideje reggeltől estig ki van töltve, gondolkodni a hallottakon nem jut ideje, és rohamtanulás árán a vizsgára bemagolt anyagot gyorsan és gyakran emésztetlen állapotban üríti ki, amint túljutott a számonkérésen. Találóan mondta Kapica, a hírneves szovjet fizikus, hogy az egyetemi hallgató nem edény, melyet megtölteni, hanem fáklya, amelyet meggyújtani kell. Pár éve egy oktatással foglalkozó előadásomban azt mondtam, hogy még azt is megérhetjük, hogy az orvosi etika önálló tantárgyként jelenik meg a tanrendben. Mit tesz Isten, pár évvel később ez bekövetkezett, sőt a kollokvium is kötelezővé vált az általános és orvosi etikából. Mellékesen szólva, azóta revideáltam a véleményemet, és most már nem azon sopánkodom, hogy ezt a tárgyat is tanítják, hanem azon, hogy á sikeres vizsga után is olykor kevés marad meg a tanultakból. Az összkép azért nem ilyen kedvezőtlen, mert van sok tehetséges és lelkes fiataf, aki még így is talál időt rá, hogy tudományos diákkörökben tevékenykedjék, hogy társadalmi munkát végezzen, talán még arra is, hogy olykor színházba, hangversenyre, vagy múzeumba, netán könyvtárba eljusson. De van olyan is, aki egész egyetemi élete során nem volt az egyetemi