Országgyűlési napló, 1980. II. kötet • 1983. március 24. - 1985. április 19.

Ülésnapok - 1980-22

1455 Az Országgyűlés 22. ülése, 1983. október 20-án, csütörtökön 1456 lyamatok és visszahatásukban a kezdeményezőkészség csökkenése, valamint a pazarlás. Méhes miniszter elvtárs beszéde és a Párt Központi Bizottságának július 6-i határozata is utalt arra, hogy az ipar termeléséhez 20—25 százalékkal több anyagot használ fel, mint a legfejlettebb országok, ugyanakkor termelékenységünk is csak Európa utolsó harmadában helyezkedik el. Vajon ezek a megállapítások milyen tényezőkre vezethetők vissza, és milyen kiutat lehetne a helyzet javítására javasolni? Huszonhat éves vállalatvezetői gyakorlatom tapasztalatai alapján egyik fő porblémát az anyagellátás hiánygazdálkodási jellegében találom. Utaltam rá, hogy nem a korlátolt lehetőségek túlfeszítésében keressük a kiutat, hanem lehetőségeink, tartalékaink mozgósításában. Ha ugyanis megvizsgáljuk a dolgokat országosan, tértől és időtől elvonatkoztatva, nem hivatkozhatunk anyaghiányra, hisz a készletnövekedés a korábbi években évről-évre mindig nagyobb volt a kívánatosnál, és mindig az indokoltnál nagyobb részét kötötte le nemzeti jövedelemünknek. A baj az, hogy a készletek térben és időben, sőt választékban nem ott és nem akkor állnak rendelkezésünkre, amikor ezt a gazdasági folyamatok megkívánnák. Ezért aztán a szervezetlenség, a pazarló felhasználás, mint következmény lényegesen csökkenti hatékonyságunkat. A sok példa közül szeretnék néhány jellemzőt elmondani. Közismert, hogy szövetszükségletünk döntő részét egy termelőtől kapjuk. Választékot, szállítási ütemet saját ellátási kapcsolatokra hivatkozva nem hajlandó biztosítani. Az erdőgazdaságok a minőségi árut felsőbb utasításra exportálják. A bútoripar zömében csak másod-, harmadosztályú fürészárut tud beszerezni. Ez többletmunka-ráfordítást igényel és lényegesen nagyobb hulladék keletkezésével nincs arányban az egyes áruosztályok mérsékelt árkülönbözete. Vagy az első félévben a habanyag elégtelen szállítása miatt 16 műszak esett ki a termelésből. Ennek is megvolt a maga indoka az importengedélyek elhúzódása miatt a habgyártó sem tudott dolgozni. Azt hiszem, hogy a szervezettséget tehát nemcsak az üzemszervezésre kell vonatkoztatni, a szervezettséghez hozzátartozik a biztonságos anyagellátás, a szerződési fegyelem, de nem utolsósorban az ezeket a folyamatokat szabályozó szervek huzavona nélküli gyors döntései. Szükségesnek látjuk tehát olyan központi szabályozás bevezetését, amely főleg a monopol szállítókat és az illetékes TEK-vállalatokat ellátási felelősségre kényszerítené, vagy a termelőeszközkereskedelmi vállalatok tevékenységét új alapokra kellene helyezni. A készletgazdálkodás országosan fennálló és ismert problémáinak megoldását, illetve a felhalmozás e fajtáját sem a tervezés, sem a gazdaságirányítás nem kezeli kellő súllyal. Csak a kétoldalú vállalati kapcsolatok e hiánygazdálkodási viszonyok között az anyagellátásban megnyilvánuló feszültségeket képtelenek megoldani. A szervezettség természetesen nemcsak vállalaton belüli kategória, és mindenütt megkívánja a szilárd fegyelem légkörét. Az üzemeken belül a munkapadoknál éppúgy szükség van erre, mint a vállalatok közötti szerződéses kapcsolatokban, vagy a pénzügyi irányítási kérdéseknél. A vállalatoknak a technológiai korszerűsítés és a fegyelem betartása terén magától értetődően kell magasabb szinten teljesíteniük kötelezettségeiket; ugyanakkor nagyon sok tennivalójuk van a fajlagos anyagkihozatal javítása, a hulladék és a selejt csökkentése, valamint az energiával való takarékosság terén is. Hiába azonban a vállalati szándék, ha szabványaink túlbiztosításra kényszerítik konstruktőreinket, ha a minőségi előírások túlszabályozzák az egyébként magától értetődő tennivalókat. Sokszor beszéltünk már ezekről a problémáikról, de mégsem haladunk eléggé előre, miként az ugyancsak sokat emlegetett háttéripar megteremtésével sem. Gazdaságpolitikánk világos elveken alapul. Ezeket az elveket a vállalatok elfogadják és támogatják, végrehajtásukért erőfeszítéseket tesznek. Véleményünk az, hogy a gazdaságpolitika elveit közvetítő közeg, a szabályozórendszer és az egyéb sokszor ellentétes rendelkezések, a végrehajtásra kiadott operatív intézkedések nem orientálnak megfelelően, sok esetben visszatartják, akadályozzák a fejlődést, a kezdeményezőkészség kibontakozását. Nem munkánk megkönnyítését igényeljük, hanem a minket körülvevő és gúzsbakötő, emberek csinálta gazdasági környezet feloldását kérjük. Olyan környezetet szeretnénk, amely elismeri a hatékony munkát és elmarasztalja az átlagtól elmaradó teljesítményt mind a fejlesztési lehetőségek, mind a személyek anyagi és erkölcsi elismerése tekintetében. Szólnom kell annak a szemléletnek a káros voltáról, amely döntően csak az elvonásokban gondolkodik. Nincsenek a szabályozó rendszerben olyan elemek, amelyek a teljesítménnyel arányosan erőteljesen differenciálnák a vállalatokat. így nem tud kialakulni egy helyes irányú tőkemozgás sem, amely az alacsony hatékonyságú területekről a magasabb hatékonyságú területekre csoportosítaná át az eszközöket. A folyamat általános eszközhiányhoz vezet, ami jelentősen rontja a termelés hatékonyságát. Jelen körülmények között meghatározó jelentőségű, hogy a hatékonyan gazdálkodó, megfelelő piaci lehetőségekkel rendelkező, magas műszaki színvonalat képviselő vállalatok fejlődéséhez biztosítva legyenek az alapvető szükséges feltételek. Természetesen ezt megfelelő követelmények állításával, s a vezetői felelősség meghatározásával lehet megtenni. Enélkül a ma még versenyképes területeken is olyan elmaradás következik be, amelynek behozása később sokkal nagyobb áldozatokat követel. Néhány problémát szeretnék* e témakörrel kapcsolatban említeni. Legszigorúbb a bérszabályozás a kontrollált területeken, a vállalatok és a szövetkezetek területére gondolok. Ez maga eredményezi, hogy a nem kontrollált területeken közel azonos bértöbblet áramlik ki, mint a népgazdasági feladatokat alapvetően ellátó vállalatok körében. A folyamat a munkaerő kontraszelekciójához vezet, éppen a nagy teljesítményű, magas színvonalat képviselő területeken válik krónikussá a munkaerőhiány. Az átlagos műszakszám minden korábbinál alacsonyabb szintű, a gépek kihasználtsága csökkent. A jelenlegi helyzetben, amikor nincs lehetőség az állóeszközök jelentős bővítésére, a meglevő