Országgyűlési napló, 1980. II. kötet • 1983. március 24. - 1985. április 19.

Ülésnapok - 1980-22

1457 Az Országgyűlés 22. ülése, 1983. október 20-án, csütörtökön 1458 eszközöket kellene jobban kihasználni. A jelen helyzetben előtérbe került ugyan egy egészséges munkaerőmobilitás támogatása, amelynek hatására kevésbé hatékony területekről a gazdaságilag jobban működő területek felé mozogna a létszám. De vajon, ha a jelenlegi szoros bérszín vonalpolitika akadályozza még a jól működő vállalatok munkaerő-megtartását is, nem kerülnek-e ezek a jó vállalatok is a kevésbé hatékonyak közé? Kimondhatjuk, hogy a munkaerő megtartásának vagy átirányításának egyik legfontosabb feltétele a megfelelő bérszínvonal, többletkereset. Engedjék meg, hogy itt elmondjak egy példát. Az egyik vezető a szakmunkással találkozott és mondja, hogy ezt és ezt a bizonyos munkát el kell végezni, amiért ennyi és ennyi bért tud csak fizetni. Egy idő múlva a szakmunkás megszólal és a következőket mondja: „ne a fülembe mondja ezeket, hanem ide a markomba tegye ezt a propagandát." A jelenlegi bérszínvonal-szabályozás nem differenciál kellően a kis és a nagyobb hatékonyságú vállalatok között inkább ezek nivellálását célozza. Weiszböck elvtársnő említette már, hogy a hatékonysággal kapcsolatban hogyan alakul a helyzet. Engedjék meg, hogy megerősítsem: egy 6 százalékos jövedelmezőségű vállalat és egy 20 százalékos jövedelmezőségű vállalat között mindössze 1,2 százalékos bérdifferencia lehetséges. Azt hiszem, érthető, hogy ezért senki sem megy a nagyobb hatékonyságú területek felé. Ezt a különbözetet a munkás néhány órai munkával bepótolhatja még a vállalaton belül is, nem beszélve arról, hogy az egyéb, vállalaton kívüli lehetőségek még ennél nagyobbak. A munkás becsülete, a munkaszeretete önmagában nem elég ösztönző. A valóban nagyobb ösztönzést a magasabb kereseti lehetőség jelenti. Béradózási rendszerünk nagyobb progresszív adóval terheli a magasabb hatékonyságú vállalatokat, pedig az innovatív, kezdeményezőkészebb, és sokkal nagyobb kockázatot viselő gazdálkodó egységeket kellene támogatni legalább a hatékonyságuk növelésének az arányában. E kérdéscsoporthoz kapcsolódva kell még árrendszerünkről is szólni néhány szót. Már beszéltem arról, hogy a bútoripart hátrányosan érinti, hogy a fűrészáruk árdifferenciálása nincs arányban a minőségük által indokolttal. Vagyis a szabványokat, minőségi követelményeket 1980-ban az árak rendezésénél nem igazítottuk a világpiaci színvonalhoz. Meglátásunk szerint az egészséges ármozgásnak a piaci ármozgások hajtóerejeként és nem fékezőjeként kell működnie. Kapjon többet a termékéért, érjen el magasabb eredményt az a vállalat, amely újdonságot, keresett cikket termel, de ne élvezhesse ezt az előnyt az, aki monopolhelyzetben van és termékei meg sem közelítik a legfejlettebb színvonalat. Árrendszerünk se kösse meg a kezdeményezőkész vállalatok és vezetőik mozgásképességét, sokkal rugalmasabban segítse a valóságos hatékonysági többlet-produkálókat. Hozzászólásomban szerettem volna elkerülni a problémák felnagyítását, vagy azt, hogy azok megoldásáért a saját felelősségünket és tenniakarásunkat mellőzzük. A jelenlegi helyzetre jellemző egyensúlyi problémák visszafogást, áldozatokat várnak el társadalmunktól, a vállalatoktól, de népünktől is. Arra azonban fel kell figyelnünk, hogyha a belső piacot egyértelműen alárendeljük a külsőnek — akkor, amikor még a belső piac versenye a valóságban ki sem alakult —, ebben az esetben elveszíthetjük azt a külső piacot is, amely mindennél nagyobb versenyképességet követel. Alkalmazkodnunk kell a megváltozott körülményekhez, de ebben szerepet kell kapnia a nagyobb kezdeményezőkészségnek, a minőségileg nagyobb hatékonyságot ígérő szervezettségnek, nem utolsósorban a takarékos szemléletnek. A Zala megyei képviselőcsoport nevében Méhes miniszter elvtárs beszámolóját elfogadom, képviselőtársaimnak elfogadásra javasolom. Köszönöm a türelmüket. (Taps.) ELNÖK : Szólásra következik Hegedűsné Hargitai Ágnes képviselőtársunk. HEGEDŰSNÉ HARGITAI ÁGNES: Tisztelt Országgyűlés! A Miniszter elvtárs szóbeli és írásbeli beszámolóját elfogadom. A jelenlegi világgazdasági és politikai helyzetben átérezve népgazdaságunk gondjait, nagyra értékelem iparvállalataink erőfeszítéseit és áldozatait, amelyet az utóbbi három évben hazánk külkereskedelmi mérlegének javítása, költségvetési egyensúlyunk biztosítása érdekében tettek. Mint az egyik legnagyobb ipari megye képviselője, a megyei helyzetből, és vállalatom, a Diósgyőri Gépgyár tapasztalataiból kiindulva iparunk néhány gondjával kívánok foglalkozni. Kedves Képviselőtársaim! Az írásos anyag és Méhes elvtárs szóbeli beszámolója is jelentőségének megfelelően foglalkozik iparunk egyik legfontosabb kérdésével, az anyag- és energiatakarékossággal. Hogy e területen még milyen óriási lehetőségeink és tennivalóink vannak, azt néhány számadattal kívánom érzékeltetni. Á Diósgyőri Gépgyár termelési értékének mintegy 60 százalékát teszi ki az anyagköltség. 1982-ben felhasználtunk mintegy 60 ezer tonna alapanyagot. Ebből a 60 ezer tonna alapanyagból 20 ezer tonna hulladék és forgács keletkezett. Legkedvezőtlenebb az anyagkihozatal a szabadalakítású kovácsolt gyártmányoknál, a vasúti kerékpártengelyek gyártásánál. Erről szólt Méhes elvtárs is expozéjában; hogy azt a DIGÉP nagyon sok helyre exportálja. À szabványos technológia-ráhagyást meghaladó többletanyag leforgácsolására évente 270 ezer normaórát, 130 szakmunkás évi kapacitását használjuk fel. A másik hasonló gondot okozó terület az öntvényellátás. Öntödéinkből nagyon kevés olyan öntvényt kapunk, amelyek javítás nélkül felhasználhatók. Az öntvények minőségi hibáinak nagy hányada csupán a forgácsoló megmunkálás során derül ki. Az öntvényhibák elsősorban a szivattyúgyártást nehezítik meg. 1982-ben az öntvényselejt javítására és a selejtöntvények megmunkálására olyan mértékű forgácsoló kapacitást használtunk fel, amellyel 1600 darab szivattyút gyárthattunk volna. A túlzott anyagfelhasználás miatti éves vállalati kár közel meges yezik a DIGÉP evi nyereségével. E problémák megoldása érdekében két irányban kell lépéseket tenni. Egyrészt nem szabad megállni a kohászat fejlesztésével. A nagy anyagi áldozatok árán kialakított metallurgiai fejlesztésnél nem szabad megállni.