Országgyűlési napló, 1980. II. kötet • 1983. március 24. - 1985. április 19.

Ülésnapok - 1980-22

1439 Az Országgyűlés 22. ülése, 1983. október 20-án, csütörtökön 1440 sági körülmények között, amikor a növekedési ütem lassul, a piaci helyzet nehezebb lett. Ezért örömmel és bizakodással fogadtuk az 1983. évben bevezetett módosított bérszabályozást. A változás olyan irányú volt, amiből azt állapíthattuk meg, 'hogy kritikai észrevételeink nem voltak hiábavalóak. A jelenlegi bér- és keresetszabályozási rendszer a jövedelmezőség növelésében való vállalati érdekeltséget helyezi előtérbe, és ez össz-r hangban van gazdaságpolitikai céljainkkal. Kedvező változást hozott a szabályozás abból a szempontból is, hogy részben a jövedelmezőség elért színvonalától függ a bérfejlesztés lehetősége. A rendszer tehát elvileg a bérfejlesztés mértékében a jövedelmezőség alapján differenciál is. A nagyobb vállalati jövedelmezőség nagyobb személyi jövedelem elérését teszi lehetővé. Ha egy jól gazdálkodó magas jövedelmezőségű vállalat a következő évben némileg alacsonyabb jövedelmezéséget ér el, akkor is több bérfejlesztésre van módja, mint az alacsonyabb jövedelmezőségű vállalatnak. Ez megítélésem szerint helyes elv. Az eltelt háromnegyed év, bár nem túl hosszú idő, azonban néhány olyan tapasztalat szerzésére adott módot megyénk vállalatainál, amelyet elsősorban a jobbítás szándékával, nem a mentegetőzés és nem a felelősség áthárítás szándékával kívánok elmondani. Úgy vélem, hogy szerzett tapasztalataink és az itt eddig elhangzott hozzászólások alapján is-az ipar más területén is hasonló a helyzet. Többek között szó esett már róluk sok fórumon, köztük a Kereskedelmi Kamara megbeszélésein is. A miniszteri beszámoló úgyszintén foglalkozik azzal, hogy a bérek és keresetek teljesítmény szerinti differenciálódása nem elégséges. Én ezt most konkrétan a vállalatok közötti megkülönböztetésre szeretném értelmezni. Az első kérdés, amelyet megemlítek, hogy még ma is elég gyakran probléma elé állítja a vállalatvezetőket a bérszínvonal-szabályozás. A vállalatok számára előnyös az alacsony jövedelműek foglalkoztatása. Sajnos, ez sokszor felesleges munkaerő-foglalkoztatást is takar, holott az általános munkaerőhelyzet, a termelékenység növelésének követelménye azt indokolná, hogy a vállalatok egy fővel se foglalkoztassanak többet a szükségesnél. A másik gondként jelentkezik, hogy az utóbbi másfél évben a korábbinál nagyobb elvándorlás tapasztalható a vállalatoktól, különösen a több műszakos munkahelyekről, ahol nehezebbek a munkakörülmények, pontosabban körülhatárolták a teljesítmény követelményeket, ahol a teljesítménybérezés fogalmába bevitték azokat a munkafolyamatokat, amelyekben a termelés mennyisége és minősége a gép vagy gépsor műszaki paramétereitől függ, úgy, ahogyan erről Gajdos Eerenc és Takács Imrénó képviselőtársaim is szóltak. Magam is egyetértek azzal az értékeléssel, hogy egyszerre van munkaerőhiány és munkaerőfelesleg. Ha azonban ezt az ellentmondást fel akarjuk oldani, márpedig fel kell oldani, akkor olyan ösztönzésre, egyben olyan gazdasági kényszerítő erőre van szükség, amely a nagyobb teljesítményeket felszínre hozza. Ezt az ösztönzési módszert a bérszabályozás útján szükséges lenne a vállalatok közötti teljesítmény megítélésében, valamint a vállalaton belüli belső érdekeltség kialakításában érvényesíteni. Tapasztalataim azt mutatják, hogy a jövedelmezőség figyelembevétele önmagában nem elégséges. Szükség van érzékelhető különbségek létrehozására is, márpedig a mai bérszabályozás alacsony mértékei nem teremtették meg annak feltótelét, hogy a magasabb jövedelmezőségű, hatékonyabban gazdálkodó vállalatok arányosan nagyobb bérfejlesztési lehetőséggel bírjanak. Ennek következtében a hatékonyabban dolgozó vállalatok sem tudják megvalósítani azt a jogos elvárást, hogy a vállalati teljesítmény és a keresetek közötti kapcsolat minél tisztábban mutatkozzék meg. Es szabad legyen hangosan gondolkoznom és felelősséggel kifejeznem azt a véleményemet, hogy kézzel foghatóan, tehát megvalósíthatóan nem sok lehetőséget ad, bár egyértelműen címzettet változtat a besorolási kategóriák alsó és felső határának módosítása. Ezt a következő példával kívánom bizonyítani. Szeretném előre bocsátani, hogy a számadatokat a vagongyár vezetőjének engedélyével teszem nyilvánossá. A Rába Magyar Vagon- ós Gépgyár jövedelmezőségi színvonala 14,6 százalék. A jövedelmezőségi mutató alapján mindössze 1,8 százalékos adómentes bérfejlesztésre nyílik lehetősége. Mondhatnám a saját vállalatunkat, a soproni Szőnyeggyárat, ahol 19,2 százalék jövedelmezőségi színvonal mellett 2,3 százalék az adómentes bérfejlesztési lehetőség. Az ipar átlagos jövedelmezőségi mutatója az első félévben 9,2 százalék, bérfejlesztési lehetősége 1,1 százalék. Az a véleményem, hogy ezek a különbségek nem érzékeltetik az említett jövedelmezőségi mutatók mögött meghúzódó erőkifejtést kellőképpen. Tisztában vagyok azzal, hogy a népgazdasági tervben 1983-ra előirányzott szolidabb mértékű bérfejlesztés eleve nem ad módot erősebb differenciálásra, hiszen a bérnek az a sajátossága, hogy csak felfelé mozog, tehát viszonylag szűk a mozgástér. Mégis a továbbfejlődés szempontjából elengedhetetlen, hogy a jövedelmezőbb vállalatoknál a személyi jövedelem érzékelhetően magasabb legyen. Azt, hogy milyen tartalékaink vannak a nagyobb teljesítmény elérésében, számos vállalati kezdeményezés is tanúsítja — gondolok itt a munkanormakarbantartásra, üzemszervezésre és a jó értelemben vett gazdasági munkaközösségekre is. Ez azért nagyon fontos, mert ezek azok a módszerek, melyeken keresztül munkaerőt lehet megtakarítani. Ebből kiindulva említem meg, hogy érdemes lenne nagyobb ösztönzést adni a vállalatok számára a létszámmegtakarításban is, hiszen egyes üzemekben a közvetlen termelőlétszám hiánya már akadályozza a termelést. A szakmunkások elvándorlása okoz elsősorban nálunk is gondot, mert egy-egy szakmunkás kiesése jelentős gépállást eredményez. Összegezve: tehát arra kérem a szabályozással foglalkozó állami szerveket addig is, míg a hosszú távra szóló elképzelések — helyes magyarsággal mondva, de jobb kifejezést nem találva — átfogó koncepciók, végleges formát nem öltenek, már az 1984. évi módosítások következetesebben teremtsék meg a feltételeit a teljesítmények szerinti vállalati, és ezáltal a személyi jövedelem-differenciálásnak. 1984-ben ós azt követően is arra van szükség, hogy a fejlődőképes vállalatoknál a bérezési lehetőségek a teljesítménnyel összhangban jelentősen javuljanak. Legalább ilyen fontosnak tar-