Országgyűlési napló, 1980. II. kötet • 1983. március 24. - 1985. április 19.

Ülésnapok - 1980-22

1419 Az Országgyűlés 22. ülése, 1983. október 20-án, csütörtökön 1420 ton belül a nyersvasellátást, ércelőkészítést kell fejleszteni, mert ez a fázis az, ami a gazdaságtalanságát idézi elo a kohászati termékeknek. Engedjék meg az elvtársak, hogy még valamiről szóljak, mert ez is megítélés kérdése, és mert az újságban olvasták, hogy bizonyos termékek, ipari termékek árai emelkednek. Azt is tudják, hogy a Dunai Vasmű termékeinek az árát átlagosan 6 százalékkal emelték — ez az úgynevezett védőár. Méhes elvtárs, én tudom, hogy ez szükséges rossz, de nem lehetett mást csinálni. De nekem a dolgozóim saját maguk elmondják: „hát ezt én észre fogom venni, Jani bátyám, a piacon, mert az egész végiggyűrűzik." Mégis, hogy megnyugtassam önöket, nem dicsekvésképpen, — és talán ez is egy kicsit elgondolkodtató, ma 200—220 dollárért megy nyomott áron a melegacél, 230—250en a hidegen hengerelt acél. A belföldi áraink ennél a nyomott árnál is lényegesen alacsonyabbak. Ne legyen tehát hivatkozási alap arra, hogy a kohászati vállalatok érdemtelenül kapták ezt az áremelést. Annak ellenére, hogy ez a védettség a gépes feldolgozóipar számára kellett, szeretném, ha a mi védettségünket, a kohászat védettségét is megemlíteném. Az alapanyagárak évi 7 százalékkal emelkednek rendszeresen nálunk, a mészkő 2 év alatt 90 forintról 167-re emelkedett tonnánként. Mészkőből egy kisebb hegyet használunk el egy évben —nem akarom önöket tonnával untatni. A csapágyak :— gépipari termékek, nem importok — 15—20 százalékkal, a vegyi anyagok 2 év alatt 10—12 százalékkal, és a szerszámok, kisgépek és egyebek... Méhes elvtárs, azért mondom, az objektivitáshoz ez is hozzátartozik, kigazdálkodni csak egy részét lehet. Vagy nem akarom azt mondani, éppen mivel három válságágazatot említett az írásos anyagban is: pontosan ezek a vállalatok voltak a nagyberuházók — nem az-e a gondunk egy kicsit, hogy nagyon lekopasztjuk őket, mikor a beruházási politikánkkal hosszú távon elkötelezzük őket, és utána a megváltozott szabályozórendszerben a kamatok a duplájára emelkedtek. Azt kérem a kormányzati szervektől, hogy a megítélés kérdésében ez az objektivitás legyen. Nem panaszkodom, nem kegyelemkenyérért szól az ember, de ezeket a tényeket, hogy hol a határ, hol a tűrési határa egy ágazatnak, jó lenne, ha nagyon alapvetően és mélységesen elemeznék az elvtársak. A radiátorról azért nem szóltam, mert az tény. Ha dupla mennyiséget tudnánk most termelni, akkor sem tudnánk kielégíteni az igényeket. Szegény radiátor-előadónk már úgy fogadott: „Jani bátyám, tudom, hány képviselője van az Országháznak — azt mondja —, 262, mondom, tévedsz, Gyurikám, mert 352, erre azt mondja: te jó isten, akkor még kilencven levelet kapok (derültség). Nem egy vállalat hibája: a cseh export nem jött be, utána festékproblémák voltak és egyebek. Ami a mi hibánk, azt elfogadjuk, de azért a másokét ne varrjuk másoknak a nyakába. Azért mondtam el ezt a beruházási dolgot, Méhes elvtárs — itt van nálam, talán most is oda tudnám adni önnek —, nem sok pénzről van szó, de olyan műszaki fejlesztést lehetne megvalósítani, amellyel pontosan a minisztérium és a kormányzati szervek igényei szerint tudnánk javítani, például a méretpontosságot, a finomságot. Amikor összehangoljuk ezeket a fejlesztéseket : tudom, hogy nem akkor kap valaki devizát, amikor szeretne, hanem amikor éppen hozzájut, a fejlesztésekre úgy adjuk ki a pénzt, hogy a Ganz-MAVAG ne kapja meg a 660 millió forintos robothegesztőre az összeget, amikor még nincs kifejlesztve az alapanyaggyártásban az az anyag, amivel éppenséggel a robotot lehetne dolgoztatni. Mert a munkás, a kézi hegesztő elfogadja még ugyan a mérethibás anyagot, a mérettűrésen kívül is, de a robot, az visszautasítja, az nem fogadja el, az pontosságot kér. Ha ilyen pontosság kell, akkor nekünk is szükségünk van olyan dolgokra, amelyekkel tudnánk a lemezt is egyengetni, jobbítani és a Veress elvtárs által elmondottakat is jobbá tenni. Elnézésüket kérem, ha egy kicsit szenvedélyesebb voltam, azért tettem, mert néhány évtizeden keresztül ettem ennek az ágazatnak a kenyerét, nem is könnyű, hanem nehéz kenyerét. Igaza vatí Csapó elvtársnőnek: bizony, van ennek az ágazatnak olyan része is, ahol könnyebb a munka, mint a könnyűipar néhány területén. Én is bejárok a könnyűipari üzemek vasalóüzemeibe, és én is mondtam már, hogy szívesebben dolgozom 12 órát a martinkemencéknél, mint nyolcat a vasalóban. Tessék elhinni, ismerem ezeket a dolgokat, amíg ezekből a berendezésekből forró acél és forró salak folyik, ez a kenyér, bármilyen korszerű berendezéssel is fogják gyártani, elég nehéz lesz. De számomra e néhány évtized alatt ez a kenyér soha keserű nem volt. Azt kérem, hogy azok számára, akiket kineveltünk, akik ma dolgoznak ott és dolgoznak a jövőben, és nevelni fogják a jövő embereit, ennek az ágazatnak a számára a kenyér, ha nehéz is, de keserű soha ne legyen. Ne keserítsék meg ezeknek az embereknek a kenyerét. Azért szóltam most erről szenvedélyesebben, mert aktív kohászként nem volt már lehetőségem ezzel a kérdéssel foglalkozni. Azt kérem, hogy ilyen értelemben tárgyalják meg, objektív okok és objektív szempontok alapján a helyzetünket. Azon dolgoznak az emberek, hogy minél több acélt adjanak, hogy a kohóátépítést mennél hamarabb befejezzék, és megindult — a nehézség ellenére — az ottmaradt becsületes, jó szándékú emberekben az az eltökéltség, elszántság, hogy azt a feladatot, amely a gazdálkodás javításával is kieszközölhető, a javítás érdekében végre fogják hajtani. A miniszter elvtárs beszámolóját elfogadom és elfogadásra ajánlom, és tisztelettel kérek szíves elnézést, hogy megint egy kicsit jobban elszakadtam a leírtaktól. ELNÖK: Szólásra következik Tóth Ilona képviselőtársunk. TÓTH ILONA: Tisztelt Országgyűlés! Az ipari miniszter elvtárs beszámolójából egyértelműen kitűnt, hogy napjainkban bizony egyetlen gazdasági vezető sincs irigylésre méltó helyzetben. De gondolom, hogy ezt mindannyian tudtuk. S talán azt is — és nem hazabeszélésként, hanem a szakszervezet tisztségviselőjeként mondom —, hogy most a szakszervezetekben dolgozók helyét sem kívánják sokan, mert a gazdaság és az ipar gondjai a mi gondjaink is. 36 ORSZÁGGYŰLÉSI ÉBTESlTÖ