Országgyűlési napló, 1980. II. kötet • 1983. március 24. - 1985. április 19.

Ülésnapok - 1980-22

1417 Az Országgyűlés 22. ülése, 1983. október 20-án, csütörtökön 1418 a vasasszakszervezet jelenlegi főtitkárának segítsen, hogy ne egyedül álljon a televízió képernyője előtt, és ne egyedül kelljen neki bizonygatni azt, hogy mi a helyzet. Ne arról beszéljünk — és szeretném ezt megértetni —, hogy mit hogyan nem lehet. Ezt kérte Méhes elvtárs is tőlünk, akik az iparban dolgozunk. Hát akkor én is azt kérem, hogy ahol e kérdésekkel foglalkoznak, ott se azt magyarázzák és azt akarják sokáig magyarázni, hogy mit hogyan nem lehet. Ismerjük az ország gazdasági helyzetét, tudjuk. De a bizonytalanság az emberek számára az egy borzasztó valami. Ezért kérem, hogy mondjunk á-t vagy b-t, vagy mondjuk azt, hogy mikor tudunk, de ne azon vitatkozzunk, hogy mennyiben tehet a vállalat róla, mennyiben tehet ez, mennyiben tehet az róla. Ezt a dolgot jó lenne most már egyszer és mindenkorra lerendezni. Ez meghatározza és befolyásolja az utánpótlás kérdését — Gajdos elvtárs szólt róla. Én is olvastam a Népművelési Közlönynek ezt a részét, meg is néztem. Tisztelettel kérem azokat a kormányzati szerveket, amelyek ezzel foglalkoznak — én egyetértek azzal, hogy azért kell nekünk távlatban is a gimnáziumokat, a szakközépiskolákat is az érettségi felé orientálni, ahogyan az le van írva, hogy művelt emberekből nagyobb a mobilizálható szakmunkás. De jelen pillanatban — tessék megengedni — én azt szeretném, hogy ne az egyetem merítési lehetőségét bővítsük, hanem — amiről a Gajdos elvtárs is szólt, én is meggyőződtem róla —, ha ilyen iparimunkás-utánpótlásunk lesz, akkor — én nem akarom azt mondani, de kell — ebben az országban még 2000-ben is nemcsak NCvezérlésű esztergapadok lesznek, hanem még a hagyományossal is fognak dolgozni. Gondolom. Vagy olyan dolgok, hogy az első fölmérő matek-dolgozatnál az ipari tanulóknak felvettek átlaga: 1,01. Hát azért ez elgondolkoztató. Hát legyen már az ipari munkásság utánpótlásának a merítési lehetősége is egy kicsit szélesebb. Amit szeretnék itt mondani, és megint idézek a bibliából: Méhes elvtárs megkönnyítette a helyzetemet, mert én úgy is elmondtam volna ezeket a dolgokat — legfeljebb nem kell leírni, mert kézzel írtam a felszólalásomat is. Gyakran tapasztalható, hogy egyes vezetők saját hibáikat, szocialista elveinkkel összeegyeztethetetlen vezetői magatartásukat a gazdasági reform mindent eltakaró paplana alá szeretnék dugni. Az ma már mindenki előtt világos, hogy a mi munkaerő-csábítás, a bérszínvonal-felhajtás esetében az elmúlt évben történt, az szocialista elveinkkel nem összeegyeztethető — kezdettől fogva joggal sértette az emberek igazságérzetét. Nem akarom tovább folytatni, itt szólt Méhes elvtárs a labdarúgásban a csábításról, a levelek küldéséről és egyebekről. Miért idéztem ezt? Tizenkét év telt el! Mi a helyzet? Más eszközök, kifinomultabb formák — ma úgy mondják, hogy színes gazdasági lehetőségek vannak, amelyekben sok ragyogó, pozitív erény, erő van. Csak megjelenik azonnal a vadhajtás. Már jelezték a gazdasági munkaközösségeknél a vállalaton belüli vadhajtásokat. Ha nem csapunk oda és nem kezdjük el mindjárt nyesegetni — s ez vállalati kategória elsősorban —, akkor ezek a vadhajtások meg fogják ölni az eredeti termést hozó fát vagy növényzetet. Oda köll csapni! Idejekorán, jól irányzottan. Csak a gond és a probléma az, hogy ebben az országban a második és harmadik gazdaságban kialakult egy ár, az pedig ma 200 Ft/óra. Ha ez van, akkor megcsináljuk, ha nincs, akkor nem csináljuk. Más példát is mondanék. Egyik műszerészünk elment szőlőt szedni szombat-vasárnap. Annyi szőlőt szedett, hogy áron alul, 6 forintért eladta, kapott a szőlő áraként 4370 forintot — a havi fizetése pedig bent a gyárban 4250 forint. Szóval: ne a másodlagos, a harmadlagos, hanem az elsődleges karbantartására és egyebekre figyeljünk jobban oda, mert ezek a vadhajtások azután olyanokat szülnek — hogy. Budapesten — amit nem akartam elhinni, de azért mondom el — munkaerőgond és -probléma van. Budapesten, ahol az ipari szövetkezetek három felmérés szerint 47 ezer, 53 ezer és 62 ezer embert foglalkoztatnak — mindegy hogy mennyit — de ezeknek egy bizonyos százaléka a munkaerő fekete piacára kerül, s ez a fekete piac veszélyezteti, morálisan befolyásolja és sérti azoknak a becsületes szolgáltató tevékenységet végző szövetkezeteknek a munkáját és dolgozóit, akik ezért dolgoznak, amelyeket ezért hoztak létre. Ma már egyes ilyen „szolgáltató" szövetkezetek nem is munkára szerződnek, hanem munkást adnak el. Hát én eddig azt hittem, hogy a szocializmus azért átmeneti társadalom, mert átvett az ősközösségből, átvett a hűbéri társadalomból, a kapitalizmusból is meg a kommunizmusból is átvett — de most rá kellett jönnöm, hogy még a rabszolga társadalomból is átvett. Modern emberkereskedelem! Hisz ma már szerződést kötnek: 150 vagy 200 forint óra/fő, ezért ennyi munkást adok. És a lőrinci hengerműben 30 forintért dolgozik a hengerész, és ennek az így beinvesztált vagy megszerzett munkaerőnek, umbuldált munkaerőnek fizetnek 80—90—100 forintot, és még mindig keres rajta. Mármint az, aki ezt lebonyolítja. Aztán már odáig is eljutnak, hogy ezt hirdetik a lőrinci hengermű előtt a fára kiragasztva, s nepperek járnak. Én nem akarom ezt dramatizálni — tessenek megnézni! —, de ha nem figyelünk oda, akkor megint késő lesz. És én azt szoktam mondani, hogy minden egyes dolognál van olyan: a kísérlet nem sikerül, de soha nem lehet azt mondani, hogy teljesen eredménytelen a kísérlet, mert azért rossz példának mindegyiket fel lehet használni. Ez, ami a teljes eredménytelenségét bizonyítja a dolognak. Nálunk is hirdetnek az újságban. Én nem akarok e kérdéssel mélyebben foglalkozni, egy gondolatot engedjenek meg: tudjuk, Méhes elvtárs, mi a feladat, mi a gond, azon vagyunk, hogy ezt a problémát ami a vaskohászat jelenlegi helyzetében van, saját vállalatunknál ne azzal próbáljuk megoldani, hogy meditálgatunk rajta, hanem hogy az emberek nagyon becsületesen, szorgalmasan dolgozzanak, s a testületi üléseken kezdve a főbizalmiértekezletekig ne arról beszéljenek, hogy mit hogyan nem lehet, hanem mit hogyan kellene csinálni, hogy a belső értékesítési és az exportfeladatokat teljesíteni tudjuk. Mert a vállalatomnál a nyersvas határozza meg, hogy mennyi acélt tudunk termelni, el tudjuk-e látni a belföldet vagy nem. Ezért értek egyet azzal, ami az írásos anyagban is van, és a bizottsági üléseken Méhes elvtárs is szólt erről: a vaskohásza-