Országgyűlési napló, 1980. I. kötet • 1980. június 27. - 1982. december 16.

Ülésnapok - 1980-3

SO. szeptember 26-án, pénteken 136 135 Az Országgyűlés 3. ülése, 191 után, él nemzet e hazán", méghozzá jól él, jobban, mint valaha, bármikor ezer esztendeje. Talán meg lehet érteni a fiatalokat, amikor a szülői erkölcsi prédikáció közben nem szívesen hallgatják vagy éppen lekicsinylően elhárítják az apák hivatkozását saját keserves fiatal éveikre. De ezt lemondó kézlegyintéssel tudomásul venni nem veszélytelen engedékenység. Sokszor folyik az értelmetlen vita arról, hogy ki neveljen: az iskola vagy a család. Egy biztos: a történelmi tudat korrekt formálása az iskola dolga és ha valami, akkor ez szerezheti vissza az apai intelmek tekintélyét, amelyre a szükséges korrekciókkal természetesen — a nevelés történeti folytonosságának igenis szüksége van. A jelen nem több, mint rövid pillanat, amely a múltat a jövővel köti össze. De aki nevel, az erről nem feledkezhetik meg. Egyébiránt pedig, amikor a fiatalságot bíráljuk, hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy pontosan olyan, amilyenné mi neveltük. A hibák keresését az idősebb nemzedéknek saját magában kell kezdenie. Vajon nem a rosszul értelmezett szülői szeretet túlzása tette-e — amint sokszor felpanaszolják —, hogy a fiatalság minden jót készen kap, sokszor anélkül, hogy tennie kellett volna érte valamit. Nem mi tehetünk-e róla, hogy az életszínvonal gyors emelkedése nyomán a szülők sok mindent egyszerre igyekeztek gyermekeiknek felkínálni, amiben maguknak nem lehetett része? A jó szándék nem kétséges, de ez mint nevelési módszer, nem vált be. A nevelésnek régi szabálya: akit nevelni akarnak, azt felnőttszámba kell venni és egyenrangúként kell kezelni. Éppen ez a nevelő tekintélyének és hitelének forrása. Ami pedig ennél is fontosabb, az a jó példa. E tekintetben is van miért magunkba nézni, mielőtt ifjúságunkat marasztalnánk el. A fiatalság minden rétege ma több előnytelen befolyásnak, több csábításnak van kitéve, mint valaha. Fogékony mindenre és éles szemű kritikus. A legjobb hajlandóságú fiatalokat is kiábrándítja, ha az idősebbek szavai és magatartása között ellentmondást észlelnek. A sokszor nem is indokolatlanul felpanaszolt kétkedésnek, közömbösségnek, sőt aszociális magatartásnak ez egyik legfőbb oka. Arra talán nincs okunk, hogy a ruhánkat megszaggassuk, de mindnyájan tudjuk, hogy — Radnóti Miklóssal szólva — „miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp". Tulajdonképpen csak arra kell megtanítanunk a fiatal nemzedéket, hogy minden, ami van, munkából lett, csak ritkán a véletlen szerencséből és hogy értéke csak annak van, amiért valaki megdolgozott. Ha pedig ezt hirdetjük — és mi mást is hirdethetnénk? —, akkor kötelességünk tenni róla, hogy ez a valóságban is így legyen, hogy a tehetség, a tudás, a teljesítmény és a helytállás legyen az érvényesülés döntő feltétele és egyben biztosítéka. Szeretnénk óvakodni a kancsalul festett egekbe néző moralizálástól, mert elég jól ismerem az életet ahhoz, hogy tudjam, milyen nehéz olykor kötöttségektől eloldani magunkat, de ennek tekintetbevételével is csak azt lehet mondani, hogy amikor állásokat, lehetőségeket nyújtunk a fiataloknak, nem a magunkét osztogatjuk, hanem a közét. Valahányszor ezt megszegjük, történjék bár a legjobb szándékkal, annyiszor okozunk csalódást és az elvek hitelében való megingást a fiatalokban. Nem elég a múlt példaképeit állítani ifjúságunk elé. Ha a magunk nagysága nem is elég ehhez, de a becsületességünket, a biztosan helyes életelvek érvényre juttatását feltétlenül tanúsítanunk kell a magunk életével és morális tartásával. Máskülönben nincs meg az erkölcsi jogcímünk arra, hogy megköveteljük azt, hogy jobb legyen nálunk. Ifjúságunknak nem a kényeztetéssel tartozunk, hanem azzal, hogy segítjük beilleszkedni a társadalom közös erőfeszítéseibe, hogy megbízunk benne és hogy méltó feladatok elé állítjuk. Tartozunk például azzal is, hogy képzettségét nem engedjük alacsonyabb igényű munkakörben kallódni. Ez alkalommal én is szeretném nyomatékosan felhívni a figyelmet arra, hogy a korán családot alapító fiatalok lakáskérdésének rendezése — akár nagyobb számú garzonlakás építésével — még a megnehezült gazdasági helyzetben is sürgető feladat. Az egyre inkább szükséges társadalmi mobilitásnak ez is egyik fontos feltétele. A magyar szellemi életről az időnkénti reklamációk ellenére sok biztatót lehet mondani. A megjelent könyvek száma és választéka bámulatba ejtő. A könyvnapok sikere mutatja, hogy milyen sokat és milyen sokan olvasnak nálunk. És milyen szépek és milyen olcsók a könyveink. Én még jól emlékszem az első könyvnapra: bizony nem valami sok könyv és nem nagyon sok vásárló volt akkoriban a könyvsátrakban. Az irodalmi és társadalmi folyóiratok elolvasásakor mindannyiszor jóleső csodálattal gondolok rá, mennyi művelt ember él és dolgozik nálunk. A fiatal írók nemrég tárták föl — még most is folytatják ezt — panaszukat, hogy nem találnak megfelelő fórumot. Lehet, hogy a panasz jogos, de én jól emlékszem még arra az időre, mikor a verseskötetek jó része ,,a szerző kiadásában" jelent meg és ezt is csak az előfizetők személyes gyűjtése tette lehetővé. Jól emlékszem arra is, hogy a Nyugat-nemzedék legjava írói és költői közül sokan keserves napi gondokkal küzdöttek. A nem is távoli múltnak ezek a vigasztalan emlékei nem szolgálhatnak példaképül, de annál inkább emlékeztetőül arra, honnan indultunk el és mit tett a szocialista társadalom a szép kultuszáért és művelőiért. Az értékek megbecsüléséhez viszonyítási alapra van szükség és ez sokszor éppen a múlt ismerete. A múltból talán meg lehet érteni a jelent, de a mából a tegnapot aligha. A művelődés, a művészetek, az irodalom és tudomány ápolása nem luxuscikk a szocialista társadalom számára, hanem tartalmának elválaszthatatlan része. Ennek a jó 10 millió lelket számláló országnak a szellemi aktivitása jogos büszkeséggel tölthet el bennünket. A magyar líra még a kibogozhatatlan értelmű versek leszámításával is bámulatosan gazdag, akárcsak műfordításunk és novellatermésünk. A mai magyar zeneszerzők és előadóművészek egyre-más-