Országgyűlési napló, 1980. I. kötet • 1980. június 27. - 1982. december 16.

Ülésnapok - 1980-2

97 Az Országgyűlés 2. ülése, 1980. szeptember 25-én, csütörtökön 98 lok lakásigényüket a városban kívánják érvényesíteni. Ezért a városokban erőteljesen épülő lakások ellenére az igénylők száma nem csökken, hanem növekszik. Az okokat vizsgálva két tényezőről szeretnék szólni. Az egyik, hogy a falusi települések többségében a rendezési tervek nem teszik lehetővé a nagyobb építési kölcsönnel járó telepszerű, többszintes, társas lakóházak építését. Ennek oka elsősorban a falusi települések alacsony közművesítettségi színvonala, és az anyagi eszközök hiánya. Ezért a falun letelepedni szándékozó fiatalok a legalacsonyabb összegű kölcsönöket kapják. A másik ok, ami az ifjúsági parlamenteken, párt- és tanácsi fórumokon is felvetődik, hogy miért nem kaphatnak a falun élő családi lakóházat építő fiatalok szocálpolitikai kedvezményt. Kérem, a hatodik ötéves terv időszakára ennek vizsgálatát és a lehetőség szerinti intézkedést. Tisztelt Országgyűlés! Mint arra már felszólalásom kezdetén is utaltam, a kormány elnökének beszámolóját elfogadom és tisztelt képviselőtársaimnak is elfogadásra javaslom. Köszönöm a figyelmet. (Taps.) ELNÖK: Szólásra következik dr. Nagy Sándor képviselőtársunk. Dr. NAGY SÁNDOR : Tisztelt Országgyűlés ! Tisztelt Képviselőtársak! A kormány most előterjesztett programja realitásokon alapuló felelősségérzettel megfogalmazott munkaprogram. Számol a megváltozott körülményekkel, a külső feltételekkel is, de afelől sem hagy kétséget, hogy rajtunk is múlik, saját helyzetünket illetően pedig mindenekelőtt rajtunk múlik, hogyan boldogulunk. Közhelyszámba megy, hogy a világ ma nem ugyanaz, mint tíz esztendővel vagy akár csak öt esztendővel ezelőtt. Életünk velejárója, úgy is mondhatnánk, állandósult jellemzője lett a változás, gyakran a nehezen, nem is pontosan kiszámítható változás. Ez a helyzet minőségileg más követelményeket támaszt a kormány programjával, még inkább a program megvalósításával, a kormány munkájával szemben. Egyre inkább hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy a tervszerűségnek, a tudatosságnak nem egyetlen, talán nem is a legfontosabb kritériuma, hogy minden betű szerint úgy történjen, ahogy a programban illetve a tervekben szerepel. Ennél lényegesebb követelmény, hogy a minőségi célok, a tervben is kifejezett lényegi törekvések, alapvető szándékok a mindenkori helyzetnek leginkább megfelelően, a helyzet változásaihoz igazodva, hazánk javára teljesüljenek. Azaz munkánkat a rugalmasság jellemezze, s hogy ez ne elkésett reagálás, még kevésbé valamiféle kapkodás legyen, eleve számoljunk reálisan lehetséges változatokkal. A rugalmasságnak természetesen az is feltétele, hogy bizonyos alapvető kérdésekben legyenek biztos fogódzkodóink. Ezek a magyar társadalomban adottak. A párt XII. kongresszusa újólag megfogalmazta a követendő politika fő irányait, és hazánkban a társadalom legszélesebb rétegeiben megvan a bizalom és az egyetértés e politika fő törekvéseit illetően. Ha türelmetlenség van, mert [ van az is, elsősorban a társadalmi politikai szándék gyakorlati valóra váltása körül olykor tapasztalható körülményesség, lassúság, érzéketlenség miatt van, amelynek okai természetesen sokrétűek. Az pedig kifejezetten bosszantja, nyugtalanítja az embereket, sérti morális érzéküket és nem utolsósorban a fiatalokról is szólok, ha egyes helyeken azt látják, hogy mindenki által jónak, ésszerűnek tartott, a politika által is támogatott változások, megoldások útjában kevesek személyes érdekei állnak. Erről is szól a program, nem annyira magáról a jelenségről, mint megszüntetésének feltételeiről. A gazdaságirányítás, az államélet, a közigazgatás, a szocialista demokrácia fejlesztéséről, minderről a legutóbbi pártkongresszus szellemében. Tisztelt Országgyűlés! Lázár elvtárs megszokott módon szókimondóan szólt gazdasági helyzetünkről, lehetőségeinkről, a teendőkről, az életszínvonal várható alakulásáról. Ez a mi politikai gyakorlatunkban természetes dolog, alapvető norma, hisz abból a felismerésből táp^lálkozik, hogy csak így lehet megértetni és cselekvésre ösztönözve elfogadtatni az egész társadalommal helyzetünket, teendőinket. Két dolgot azonban ezzel kapcsolatban talán nem fölösleges megjegyezni. Minden nyíltság ellenére még ma is tapasztalhatók néhol illúziók. A helyzet nem pontos számbavételén alapuló megoldások, amelyek a rossz munkában, a pazarlásban, a szigorúbb követelmények tudomásul nem vételében, a majdcsak lesz valahogy felfogásban érhetők tetten leginkább. Ez ellen úgy gondolom, a leghatározottabban fel kell lépnünk, nem ijesztgetve az embereket, nem borúlátó hangulatot teremtve, hanem a teendők komolyan vételére ösztönözve. Mert egyébként nem lehet borúlátó módon egy országot építeni, és ez a másik dolog. Az, hogy mi reálisan az elért életszínvonal megőrzését, megszilárdítását tervezzük, az, hogy tudatosan vállalunk egy alacsonyabb gazdasági növekedést, önmagában még nem jelenti, nem is jelentheti azt, hogy komoran nézünk saját jövőnk elé. Egyrészt azért nem, mert nem kevés, nem jelentéktelen az, amit meg akarunk őrizni. Másrészt azért sem, mert még ebben a helyzetben is pozitív elképzeléseket tartalmaz a program az életkörülmények javítására. Továbbá azért sem, mert a társadalom közérzete, ha mégoly érzékeny is az életszínvonal alakulására, nem egyszerűen csak az anyagi javaktól függ. összességében tehát azt is mondhatnánk, bár az életszínvonalnak „csak" a megőrzését tervezzük, a programunk egésze, a célunk, a lehetőségünk ennél több. Szeretném ezt az állítást néhány ponton indokolni. Több lehet a programunk, a célunk, az elérhető eredményünk az által, ha még inkább bízunk a saját erőnkben, az emberek, köztük a fiatalok tenniakarásában és tehetségében. Ez talán a vártnál is nagyobb eredményeket hozhat. A bizakodás azonban önmagában kevés, energiáink jelentős részét is arra kell összpontosítani, hogy ez a tenniakarás, a társadalomban rejlő erő mind jobban kiteljesedjen, mindinkább felszínre is kerüljön. Több lehet a program és az eredmény azáltal is, ha az adott körülmények I között rendelkezésre álló eszközeinket, pénzűn-