Országgyűlési napló, 1980. I. kötet • 1980. június 27. - 1982. december 16.

Ülésnapok - 1980-2

87 Az Országgyűlés 2. ülése, 1980. szeptember 25-én, csütörtökön 88 rettem volna érzékeltetni, hogy mennyire komolyan fogják lent a munkaterületeken a cselekvési programokat. A szocialista munkaversenyben éppen azokat tették a vállalások középpontjába szocialista brigádjaink, amivel az ország gondjainak enyhítését segítették. Ahol kellett, és az országnak is szüksége volt többet termelni, a minőség javítása, az importanyagokkal való takarékoskodás, a fajlagos mutatók javítása, anyag- és energiatakarékosság. A megye ipara 70 milliárd forint termelési értéket állít elő, ebből szűkebb hazám, Dunaújváros üzemei ennek egyharmadát. Az itt létrehozott és megalkotott ipari bázis — csatlakozva Papp elvtárshoz —, a dolgozó nép áldozatvállalásából születtek, nem mindegy az ország számára, hogy mit, mennyit és hogyan állít elő. Az sem mindegy, hogy a folyó nagy beruházások hogyan valósulnak meg, amelyek újabb termelő kapacitásokat és modern termelő kapacitásokat hoznak létre az ország számára, és az sem mindegy, hogy megyénkben és városunkban élő és dolgozó emberek, hogyan élnek. Gyarapodtunk mi is, mint az ország más területe, vannak gondjaink, úgy mint máshol. Van értelme a feszítettebb -munkának, ezért is támogatjuk azt az utat, amely társadalmi életünk stabilitását követeli meg. Tisztelt Országgyűlés! Ha a soron következő feladatainkat jól oldjuk meg, azt a magatartást, amelyet az elmúlt másfél év eredményének megvalósításáért tettünk, a jövőben is meg kell tartanunk. Magam is úgy ítélem meg, hogy a környezetemben dolgozó emberek és vezetők megértették gazdasági nehézségeinket, megértik és tudomásul veszik a szigorúbb gazdálkodás feltételeit, mert látják ennek mérhető eredményeit. Tudjuk, hogy a világban lezajlott árrobbanás tartós, és annak országunkra gyakorolt hatását saját munkánk javításával kell ellensúlyozni. Ahol dolgozom — a kohászat —, a legnagyobb anyag- és energiafogyasztó ágazat. Nálunk ma is az összköltség 82 százaléka az anyagés energiaköltség. Eddig is, de épp a világpiaci árak emelkedése miatt e két terület az, ahol a tervszerű fejlesztést, a kutatás eredményeit nemcsak folytatni kell, hanem meg kell gyorsítani. Ezen tervszerű munka már eddig is komoly eredményt hozott, és tud is felmutatni. Nem véletlenül volt hat állami díjasunk ez évben ezen a területen végzett munkájáért kitüntetve. Azt hiszem, hogy az Állami Díj kitüntetése nemcsak személy szerint nekik szólt, hanem annak az alkotó kollektívának, amely kollektívában ezt a tevékenységet folytatják. Ügy tervezzük a fejlesztési és kutatómunkával, valamint a konverter beruházás megvalósításával, hogy a VI. ötéves tervben az acéltermelés 50 százalékos növekedése úgy valósul meg, hogy az energiafelhasználás a jelenlegi szinten marad. Nemcsak nálunk, hanem más területeken is érződik a sokirányú törekvés. Azért megy lassabban az előrelépés, mert bizonyos eszközöket kell gyártani a megfelelő berendezések átalakítására és korszerűsítésére. A leglényegesebb, hogy a tudatunkat kell elsősorban az anyag- és energiatakarékosság szemléletére átalakítani. Ahol sokat használnak fel — mint például nálunk is —, ott a kevés, a kicsi — szóhasználat szerint mondva —, nem számít. A sok és a kevés egy viszonylagos fogalom. Attól függ, hogy mihez mérem. A haj, a fejen, ha három szál van, az kevés, a levesben viszont egy sok — szokták mondani. Egyik propagandistánk készített egy tablót és arra kiírta az importanyagok árát és azt a legkisebb mennyiséget, amit a dolgozó a felhasználásakor megfog, érez és ezen mennyiség árát, valamint azt, hogy mit lehet érte forintban venni. Előrebocsátom, hogy az anyag, amiről szó van, annak a forintja kemény forint, méghozzá devizaforintról van szó. Amiért vásárol, az középkemény forint. A jó munkánkkal megkeményítjük azt is. Tehát ezen szemléltető ábrán — hozzá kell tennem még ehhez a dologhoz —, hogy noha egy tonna acélra vonatkoztatva használjuk a fajlagos mutatókat, de ha azt vesszük, hogy 1,2 millió tonnás termelésnél is több 10— 100 millió forintról van szó. Nem akarom untatni önöket, de néhány dolgot engedjenek, hogy felolvassak a használatos anyagokból, Soltész elvtárs ismeri ezeket. Magnezitből havonta használunk 1800— 2000 tonnás nagyságrendeket. Egy lapát — mert a kohásznak még az is a műszere —, amin van 20 kiló, egy egész egynegyed kiló cukor. Más anyagokról, importokról: a Radex-téglának 42 000 forint tonnája. Egy darab Radex-tégla 420 forint — 6 kiló hús vagy 40 liter tej. De tovább megyek a mikroötvözőkhöz, amelyek árainál a ferroniobium 318 655 forint. Egy lapát, amire 5 kiló megy rá, az 4779 forint, 39,8 kiló szalámi. Ez ki van írva a táblára. Aztán olyan dolgok — talán a legfontosabb és a legmagasabb —, ugyanebből nem sokat használunk : molibdén mikroötvözetből, amelynek 967 849 forint tonnája. Egy lapát, amire 8—9 kiló megy rá — mert fajsúlytól függ mindig, hogy mennyit nyom a lapát — 23 227 forint, vagyis egy olvasztár négyhavi fizetése. A szemléltető agitációt nekünk a területen így kell folytatni. Ezzel tudunk megfelelő eredményt elérni, és azt, hogy a sokat felhasznált anyagokból megértessük, hogy a sok és a kicsi fogalma mit fed. Tisztelt Országgyűlés! Nem vitatott a munkások körében, sem fejlődésünk szempontjából a tudomány szerepe. Egyet kérünk, hogy a sok szép eredmény, amiről tudomást is szerzünk, gyarapodjék. Azt kérjük, hogy a kutatott téma és annak gyakorlati alkalmazása és hasznossága rövidüljön le. A Falujárás tegnapelőtti adásában épp az egyik területi kutató frappánsan fogalmazott: rövidre kell zárni. Nem elektromos zárlatot gondoltunk, azt hiszem, mi sem és ő sem, hanem rövidre kell zárni a kutatott témában az időt. Erre mindig azt szokták mondani, hogy, aki kutat az talál, aki matat, az tapogat. Inkább azt kérjük, hogy a kutatók kutassanak, a matatókat pedig le kell állítani — azok matassanak otthon. (Derültség.) A vállalati kutatócsoportok munkájánál szerzett tapasztalataim alapján, kérem, hogy meg kell találni a lehetőségét annak, hogy a jobb fizetés, az egzisztencia, az előrehaladás nagyobb lehetősége miatt ne áramoljon el a vállalattól a kutatással foglalkozó ember, hanem