Országgyűlési napló, 1980. I. kötet • 1980. június 27. - 1982. december 16.

Ülésnapok - 1980-5

291 Az Országgyűlés 5. ülése, 1980. december 18-án, csütörtökön 292 követelmény az, hogy csökkenjen a beruházási építés és növekedjen a fenntartási építés aránya. Ennek indokoltságát egyértelműen igazolják a megyei és a területi tapasztalatok is. Egyrészt, mert halaszthatatlanná vált a korábban elmaradt felújítások pótlása, másrészt pedig azért, mert az ötvenes évektől napjainkig tartó lakásépítések három évtized elteltével a felújítási igények tömeges megjelenését eredményezték. A felújítási igények előtérbe kerülése újszerű követelményeket támaszt az építőiparral szemben. Ma úgy látjuk, hogy ez nem kis feladatot jelent az ágazat és különböző szervezetek vezetői számára sem. Egyrészt azért, mert a korszerű építési technológiák nehezen konvertálhatók, másrészt, mert a felújítás közismerten munkaigényes tevékenység. Köztudott az is, hogy anyagilag, erkölcsileg kevésbé megbecsült ez a munka, a legnagyobb gond azonban mégiscsak az, hogy ez a tevékenység kifejezetten szakmunkát igényel, és erre a struktúraváltásra, legyünk őszinték, nem eléggé készültünk fel, gondot kell tehát erre a területre is fordítanunk. Tisztelt Országgyűlés! A VI. ötéves terv megvitatása, jóváhagyása nagy jelentőségű népünk életében. A jó végrehajtás azonban attól is függ, hogy a további lépések, intézkedések mennyire lesznek gyorsak, világosak, érthetőek, mozgósítók és hogyan bontakoztatjuk ki majd mindenütt az alkotó légkört, a kezdeményezést. Mi a saját területünkön a dolgozókkal együtt mindent megteszünk annak érdekében, hogy a végrehajtás következetes legyen. A tervben kifejeződnek a népgazdaság érdekei, lehetőségei, ezért azt reálisnak, cselekvésre ösztönzőnek tartom és elfogadom. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.) ELNÖK: Dr. Fancsik János képviselőtársunk felszólalása következik. DR. FANCSIK JÁNOS: Tisztelt Országgyűlés! Űj képviselőként először van módom arra, hogy véleményt mondjak az Országgyűlés plénumán. Gyakorló orvos vagyok, s elsősorban ez magyarázza, hogy főként az egészségügyi és a szociális ellátás kérdései ragadták meg figyelmemet a népgazdaság VI. ötéves tervi törvényjavaslatából. Megyénk egészségügyi helyzetének, fejlesztési elképzeléseinek ismerete, a választókörzetemben és szűkebb munkaterületemen szerzett tapasztalataim egyaránt arra indítanak, hogy egyetértésemet fejezzem ki az egészségpolitikai célkitűzésekkel. A törvényjavaslat azzal, hogy az előttünk álló tervciklusban az egészségügy fejlesztésére kiemelt lehetőségeket biztosít, méltányolja annak társadalompolitikai jelentőségét. Ez azonban még csak növeli a szakmai terület felelősségét. Nem érezhetjük magunkat felmentve a népgazdaság bármely ágazatában kötelező fegyelmezett, színvonalas munkavégzés, az ésszerű gazdálkodás követelményei alól. A terv alapvető célkitűzése az elért életszínvonal megőrzése. Ha az egészségügy a maga eszközeivel hozzá tud járulni az életkörülmények kedvezőbb alakításához, az állampolgárok szó szerint is értelmezhető jobb közérzetének, egészségesebb életmódjának megteremtéséhez, akkor a kiemelt ráfordítások az életszínvonal emelkedésében térülnek vissza. A terveink valóra váltásában egyre fontosabbá váló emberi tényezők sorában az ember egészségének megóvása, a betegségek megelőzése, illetve meggyógyítása nem nélkülözheti az anyagi befektetéseket. De ugyanúgy igényli az alapos, megújulásra kész szakmai tudást, a körülmények változásaihoz rugalmasan alkalmazkodó szemléletet, a jól szervezett egészségügyi hálózatot és a humánus kapcsolatot a betegekkel. E tényezők együttes érvényesülésére feltétlen szükség van, még akkor is, ha az adott helyzet és a lehetőségek egyéb súlypontok kijelölésére is késztetnek. Az ágazaton belüli feladatok közül a fekvőbeteg-ellátás, az időskorúakról való társadalmi gondoskodás és az alapellátás néhány kérdésével szeretnék foglalkozni. Ma az egészségügy egyik legégetőbb kérdése a fekvőbeteg-intézeti ágyhiány, illetve kórházaink egy részének elavult állapota, amely nem biztosít megfelelő kereteket az ápoltak ellátásához és alkalmatlan a fejlett orvostechnikai berendezések, nagy értékű, hatékony műszerek befogadására is. Űj kórházak építése beruházási lehetőségeink ismeretében csak a legindokoltabb esetekben lehetséges. Ezért felújításokkal, korszerűsítésekkel és nem utolsósorban az ágystruktúra arányainak megváltoztatásával igazodhatunk az igényekhez. Több krónikus ágyra van szükség, hiszen a jelenlegi aktív kórházi ágyak jelentős részén szociális okok miatt olyan betegek fekszenek, akik csupán szakszerű ápolást és gondozást igényelnek. Megyei tapasztalataink is azt igazolják, hogy kórházaink egy részénél a magas költségű, aktív ágyak, központi, diagnosztikus és terápiás egységek kialakítása elkerülhetetlen, de ahol lehetséges, ott a progresszív betegellátás elvének is megfelelően az egyszerűbb, olcsóbb, de nem igénytelenséget tükröző megoldásokat kell előtérbe helyezni. A létszámában emelkedő idős korú lakosság ellátása természetesen ezzel még nem oldódik meg, s a kórházi ágyhiány enyhítésének sem ez az egyetlen módja. Szükség van a felnőttkori szociális ellátás különböző lépcsőinek további kiszélesítésére is. Ezek között itt csupán az egyik legfontosabbat, a szociális otthoni helyek számának növelését emelném ki. Eddig a szerényebb tervszámokat sem sikerült maradéktalanul megvalósítanunk. Az igénylők és a férőhelyek száma közötti különbség sajnos az évek során csak növekedett. Remélhető-e, hogy a VI. ötéves terv időszakában ez a helyzet változik? Megvalósulhat-e a tervezett fiOOO—6500 szociális otthoni férőhely? Ha el akarjuk kerülni a feszültségek további növekedését, meg kell valósulnia. Ennek érdekében azonban a tanácsok költségvetési keretei mellett a lakosság társadalmi munkafelajánlásaiban rejlő forrásokra is támaszkodni kell a tömegszervezetek segítségével. Megfelelő jogi szabályozás útján az ösztönzött lakáscserék is enyhíthetik közvetve a beruházás gondjait. A fenntartás népgazdasági költségeit pedig nagymértékben csökkenthetné az eddigiektől eltérő, az ellátottak anyagi helyzetéhez progresz\