Országgyűlési napló, 1975. II kötet • 1978. március 23. - 1980. március 6.

Ülésnapok - 1975-34

3389 Az Országgyűlés 34. ülése, 1979. december 21-én, pénteken 3390 ELNÖK: Dr. Bognár József képviselőtársunk következik szólásra. DR. BOGNÁR JÓZSEF: Tisztelt Országgyűlés! Az idei költségvetés vitájáról valóban elmondhatjuk, hogy ebben a vitában a magyar gazdaság, a szocialista fejlődés és a világgazdaság elementáris erejű kérdései kerültek közvetlen napirendre. Olyan problémák, mint hogy helyes-e az 1979-ben meghatározott gazdaságpolitikai kurzus, képes lesz-e a magyar gazdaság alkalmazkodni a nagyon bonyolult világgazdasági feltételekhez, miképpen lehet a gazdasági döntések és reagálások rugalmasságát és sebességét növelni a szocialista tervgazdaságban, mi történik a világgazdaságban, és hasonló kérdések kerültek szőnyegre. Ezek a kérdések a szocialista gazdasági rendszer funkcionálását, képességeit, lehetőségeit és határait érintik, azaz gyakorlati oldalról, tudniillik, a létrejött gazdasági viszonyok elemzése alapján a társadalmi és közgazdasági rendszer legmélyebb összefüggéseire keresik a választ. A felvetett problémák, válaszok és alternatívák szoros kölcsönhatásban vannak azokkal a világgazdasági problémákkal, amelyek alakulásától a századvégi emberiség sorsa és fejlődése függ. Engedjék meg, hogy az expozéban és a hozzászólásokban érintett egyes kérdésekben én is álláspontot fejtsek ki, a teljességre egyáltalán nem törekedve. Az utóbbira nincs is szükség, hiszen a kitűnő expozék és hozzászólások minden lényeges kérdésre kiterjedtek. Először a világgazdasági kérdésekről kialakított nézeteimet szeretném röviden összegezni. Azok a korszakos világgazdasági változások, amelyek alapvetően befolyásolják azt a 170 nemzeti gazdaságot, amely ma létezik, funkcionál és hatást fejt ki, és megrázzák a nemzetközi gazdasági kapcsolatok eddig kialakult rendszerét, nemcsak az energia- és nyersanyagforrások, az élelmezés, a bioszféra vagy a biztonsági rendszerek problémáit vetik fel, bár ezek is óriási problémák, hanem a világgazdasági hatalom és erőforrások újraelosztását is a tőkés és a fejlődő világ között. Az a küzdelem, amely a legkülönbözőbb eszközökkel folyik — beleértve ebbe olyan eszközöket is, amelyeket az európai fejlődés már évtizedekkel vagy éppen évszázadokkal ezelőtt kiiktatott a politikai harc eszköztárából —, rendkívül ellentmondásos és veszélyes helyzeteket hoz létre a nemzetközi politikában. Ezek az ellentmondások különösen veszélyessé válnak egy olyan korszakban, midőn a gazdasági-technikai fejlődés, az államok közötti kölcsönös függőség és meghatározottság viszonyait hozta létre, hiszen a gazdasági erőforrások és hatalom újraelosztásával együtt járó politikai feszültségek és rengések éppen a gazdasági együttműködés, a kooperáció alapjait veszélyeztetik. Nyilvánvaló, hogy a glóbusunkat megrázó folyamatok hatásaiból és rendszeréből a szocialista világ — amely az egymás közötti együttműködés szférájában már a kölcsönös segítség elveinek megvalósítására is képes — nem vonhatja ki magát, hiszen erőteljes saját politikai és gazdasági érdekrendszere van. Ez az érdekrendszer ebben a korszakban már nemcsak közvetlen nyílt támadással, vagy ellenünk irányuló konkrét akciókkal, hanem közvetve is veszélyeztethető, amennyiben a legfontosabb világgazdasági kérdéseket tőlünk függetlenül, más megközelítéssel, érdekeinkkel és a világban betöltött szerepünk figyelembevétele nélkül rendezik. E nagy világösszefüggésen kívül gondolni kell a szocialista országok konkrét gazdasági érdekrendszerére is, amelynek kiépítése és fejlesztése során a világ többi részével a kölcsönös előnyök jegyében olyan gazdasági kapcsolataink alakultak ki, amelyek többé nem addicionális jellegűek, hanem mindkét fél növekedési lehetőségeit, technikai és tudományos fejlődését lényegesen befolyásolják. E megállapítások látszólag messze ragadnak el bennünket a magyar költségvetés problémáitól, de a lényeget illetően mégis közelednek a témához, hiszen a megállapításoktól nyilvánvaló, hogy a magyar népgazdaság fejlődési körülményeit olyan erőteljesen befolyásoló világgazdasági környezetben nem várható javulás, sőt bizonyos krízisjelenségek még súlyosabbakká és szélesebbekké lesznek az előttünk álló évtizedben — gondolok egy, az 1980-as években várható élelmezéskrízisre. Az 1979. esztendő gazdasági fejlődéséről szóló beszámolók azt az értékítéletet tartalmazzák, hogy legfőbb rövid lejáratú célunkat, a külgazdasági mérleg hiányának csökkentését — a tervet megközelítő mértékben — elértük, s ily módon a gazdasági helyzet pozitívan ítélhető meg. Ez a megállapítás elfogadható, hiszen a külkereskedelmi mérleg deficitje november végén a tavalyit száznak véve negyvenkettő volt, nem szocialista importunk csökkent, exportunk pedig 14-15 százalékkal emelkedett, ami nemzetközi vonatkozásban is számottevő eredmény. A jelentős exportnövekedésnek bonyolult belső és külső feltételrendszere van, de a feltételek többsége a konkrét termelési, értékesítési és kereskedelempolitikai tevékenységektől elválaszthatatlan. Hiszen kivitelünk a nem szocialista világba 750-800 millió dollárral lesz magasabb, mint a múlt esztendőben és e növekményt a külső piacoknak, követelményeknek, a minőségi és szolgáltatási előírásoknak megfelelően kellett előállítani (vagy helyreállítani, mint ahogyan itt Veress Péter elvtárs felszólalásából kitetszik), és éles piaci versenykörülmények között kellett értékesíteni. A növekedés visszafogása ugyanis a mi helyzetünkben csak szükséges, de nem elégséges feltétele az exporthiány csökkentésének, hiszen a lassulás révén felszabaduló kapacitások nem termelnek automatikusan a világpiacra alkalmas áruféleségeket, és nem biztosítják azok értékesítési lehetőségét egy rendkívül éles piaci versenyben. Az export ilyen mértékű növekedése csak oly módon vált lehetségessé, hogy egyfelől egyes iparágak, üzemek, a külkereskedelemmel és partnereikkel történő együttműködésben több exportra alkalmas terméket állítottak elő,