Országgyűlési napló, 1975. II kötet • 1978. március 23. - 1980. március 6.

Ülésnapok - 1975-22

1509 Az Országgyűlés 22. ülése 1978. március 24-én, pénteken 1510 A családjogi ítélkezés tapasztalatai arra utalnak, hogy a családok jövendő sorsának alakításában igen hatékony lehet a társadalom segítő szerepe. A bírói ítélet nevelő ereje akkor bontakozik ki igazán, ha minden fórumon kellő súlyt kap a családi élettel kapcsolatos felelősségérzet fokozása. Általános politikai és társadalmi igény a munkahelyi demokrácia fejlesztése, s ezzel párhuzamosan a munkafegyelem erősítése. Ez egyúttal az eddiginél is jelentősebb szerepet hárít a munkaviszonyról szóló jogszabályok helyes alkalmazására. Szükségképpen több figyelem összpontosult tehát a munkaügyi viták eldöntésével összefüggő kérdésekre, s így a Legfelsőbb Bíróság Munkaügyi Kollégiumának tevékenységére. Esetenként tapasztaltuk, hogy jelentéktelen okból, de formailag jól kidolgozott érveléssel annak mondanak fel, illetve azt vonják felelősségre, aki a vállalati vezetők működését bírálat tárgyává teszi vagy ellenük különféle viszszaélések miatt bejelentést tett. Ennélfogva bírói eszközökkel következetesen oltalmat adtunk annak a dolgozónak, aki élve a bírálat jogával, tartalmilag helytálló véleményét elfogadható módon kifejezésre juttatja. A dolgozók véleményének elfojtásából származó ügyek szerencsére a Legfelsőbb Bíróság előtt nem gyakran fordultak elő. Ugyanakkor — bár a munkafegyelem biztosítása terén tapasztalható bizonyos javulás — a fegyelem számos munkahelyen nem éri el a megkívánt színvonalat. Ennek okai között említést kell tenni arról is, hogy a jogi fegyelmező eszközök igénybevétele a munkáltatók részéről nem mindig következetes. A munkaügyi ítélkezésnek tehát fontos feladata a munkafegyelem fenntartásának és megszilárdításának előmozdítása. A fegyelmi felelősségrevonás a dolgozók nevelése útján szolgália a fegyelemsértések megelőzését. A bíróságoknak a leggyakrabban abban a kérdésben kellett döntenie, hogy a kiszabott fegyelmi büntetés arányban áll-e az elkövetett fegyelmi vétséggel. Nasv körültekintéssel annak biztosítására törekedtünk, hogy aránytalanul súlvos büntetést ne szabianak ki. ugyanakkor a szükséges mérvű felelősséarevonás megtörténjen. Bírósági munkánkban következetesen követjük azt az elvet, hogy fellépünk a hatalmával jogtalanul élő vezetőkkel szemben, de támogatjuk azokat, akik megkövetelik a munkafegyelmet; felléonek a naplopók, az iszákosok ellen, az emberiesség messzemenő figyelembevétele mellett alkalmatlan beosztottjaikat alkalmasra cserélik ki. A munkaügyi vitákban folytatott ítélkezés szerves része a munkavédelem. Törvényeink arra kötelezik a munkáltatót, hogy tervszerűen javítsa a munkavégzés körülményeit és tegyen meg mindent a dolgozók egészségét és biztonságát fenyegető veszélyek elhárítására. Ennek* megfelelően a vállalat vétkességre tekintet nélkül felelősséggel tartozik a dolgozó által a munkaviszony keretében szenvedett károkért. A Legfelsőbb Bíróság arra törekedett, hogy érvényt szerezzen a törvénynek és elejét vegye, hogy a vállalatnál sérült dolgozóra hárítsák a balesetért a felelősséget. Sajnos az elmúlt években nem volt ritka eset az sem, hogy egyes vállalatok indokolatlanul elzárkóztak a balesetet szenvedett dolgozó igényének elismerésétől, illetve, hogy a dolgozókat nem világosították fel a balesettel összefüggő jogaikról. Az ítélkezés során a foglalkozási betegségekből, főként az úgynevezett szilikózisból eredő károkért fennálló vállalati felelősség körében is észleltünk problémákat. Törvényeink szerint a vállalat felel a dolgozónak a foglalkozási betegségből származó károsodásért, de mentesült a felelősség alól abban az esetben, ha a betegség bekövetkezése elháríthatatlan volt. A korábbi években a bírói gyakorlat — az orvostudomány megállapításait szem előtt tartva — arra az álláspontra helyezkedett, hogy a szilikózis olyan megbetegedés, amelyet a foglalkozás különös veszélye idéz elő és elháríthatatlan, orvosilag nem akadályozható meg. Ennek alapján a 60-as években, a 70-es évek elejéig a bíróságok az ilyen kártérítési igényeket elutasították, a vállalatok pedig a szilikózisban megbetegedett dolgozókat eleve úgy tájékoztatták, hogy a munkaügyi vita kezdeményezése az elutasító ítélkezési gyakorlat miatt céltalan és reménytelen. Ezek a követelések elévültek, bírói úton már nem érvényesíthetők. Később azonban a bírói gyakorlat — a Munkaügyi Kollégium helyes elvi irányítása alapján — az orvostudomány fejlődésére és a munkavédelmi tapasztalatok gyarapodására tekintettel, mind nagyobb szigorral vizsgálta azt a kérdést, hogy a szilikózis bekövetkezése a vállalat részéről valóban elháríthatatlan volt-e. Ennek nyomán 1973 után az ítélkezés ebben a kérdésben a szilikózisban megbetegedett károsult dolgozók javára fokozatosan megváltozott. Ez a megváltozott helyzet azonban felvetette azoknak a károsultaknak az igényével összefüggő problémákat is, akiket a korábbi ítélkezési gyakorlat során igényükkel elutasítottunk, illetve, akik a vállalattól kapott tájékoztatásra tekintettel annak idején követelésüket nem is terjesztették elő, s ma már nem érvényesíthetik igénvüket. Mindezek alapján a Szakszervezetek Országos Tanácsánál tettünk kezdeményező lépéseket. Kifejtettük, hogy a társadalmi közfelfogásnak és a dolgozók igazságérzetének az felelne meg, hogy ha a munkában megrokkant, vagy élete végéig beteggé vált bányász kártérítésként okkor is megkarjja a társadalomtól a megbecsülést, ha a vázolt okokból a korábbiakban nem állapítottunk meg javára kártérítési járadékot, illetve, ha az igénye elévült. A Szakszervezetek Országos Tanácsa és az illetékes minisztériumok messzemenően felkarolták az ügyet. Ennek eredményeképpen a közelmúltban a Minisztertanács úgy módosította a jogszabályt, hogy a vállalat nem mentesülhet többé az anyagi felelősség alól arra való hivatkozással, hogy a foglalkozási betegség elháríthatatlan volt. Ez a jövőben elbírálásra kerülő vitákban igazságos megoldást biztosít.