Országgyűlési napló, 1975. II kötet • 1978. március 23. - 1980. március 6.

Ülésnapok - 1975-27

1901 Az Országgyűlés 27. ülése, 1978. december 20-án, szerdán 1902 problémák szerves részét lképezik a tervben és költségvetésben kifejezésre jutó gazdaságpolitikai cselekvésnek. A terv- és költségvetési bizottság elemzésének, értékelésének és javaslatainak ismertetése során az előadók az Országgyűlés tárgyalási rendje következtében ismert „beszédszerkezeti" problémával küzdenek, hiszen a pénzügyminiszter átfogó, teljességre törekvő és részleteiben is erőteljesen kidolgozott expozéja után Ikell szólniok. Azt gondolom, hogy helytelen lenne a törvényhozó hatalom képviselőiként azt a célt követnünk, hogy a teljességre való törekvésben vagy a részletek finom kidolgozásában utolérjük, vagy megközelítsük a pénzügyi tárca irányítóját. Nyilvánvaló, hogy ilyen törekvésnek csak az lehetne az eredménye, hogy nem tudjuk elérni a célt, de közben elmulasztjuk megtenni azt, amire képesnek kell lennünk. A törvényhozó hatalomnak ugyanis ilyen vonatkozásban az lehet a funkciója, hogy néhány, a kormányzati cselekvés lehetőségeit és határait meghatározó, illetve a közvéleményt orientáló és mozgósító lényeges összefüggésre és tendenciára rávilágítson. Engedjék meg, hogy jelentésem következő részében ezt igyekezzem megtenni, abban a tudatban, hogy az általános összefüggések helyes megragadásának egy ilyen változó időszakban különösen nagy jelentősége van, hiszen nekünk nemcsak a kormányzat tevékenységét kell segítő bírálattal ellenőrizni, hanem az ország közvéleményét, és azon belül a gazdasági közvéleményt is orientálnunk kell. Az előttünk fekvő költségvetési törvényjavaslat és a gazdasági terv az eddigi felfogástól és gyakorlattól eltérő módon, sok tekintetben újszerűen közelíti meg a gazdasági növekedés és egyensúly viszonyát. Az újszerűséget két okból hangsúlyozzuk. Először azért, mert az 1978-as terv és gazdaságpolitikai koncepció megalkotása során még más felfogás érvényesült. Másodszor azért, mert a kérdés jelentkezése egy új világprobléma érzékletes hatását tükrözi a magyar gazdaságban. A terv és a költségvetési javaslat a növekedés és egyensúly viszonyában a jelenlegi konkrét helyzetben azt a felfogást tükrözi, hogy nem célszerű magas növekedési ütem elérésére törekedni, mert ebben az esetben növelnénk jelenlegi egyensúlyhiányunkat. Ez a helyzet azért állt elő, mert egységnyi nemzeti termeléshez indokolatlanul sok munkaerőt, anyagot, importot és tőikét fogyasztunk. Másrészt a jelenlegi struktúrában a termékek egy része nem értékesíthető gazdaságos körülmények között, mert a termelés nem tart lépést a külső és a belső piacok igényével, azaz több termék könynyen több elfekvő árut jelenthet. Korábban — így még az 1978^as terv kialakításánál is — az a felfogás érvényesült, hogy magasabb növekedési ütem elérése esetén a gazdaság ismert problémái könnyebben oldhatók meg. A gazdasági folyamatok konkrét alakulása 1978ban azonban megcáfolta ezt a nézetet. Ily módon a magyar gazdaság is belép azon gazdaságok közé, amelyek a világgazdasági korszakváltás jelentkezése óta kénytelenek voltak növekedési ütemüket lassítani. Ismeretes, hogy hasonló problémákkal kell szembenézniök más szocialista országoknak is, és közismert az is, hogy a tőkés gazdaságok a krízisből történő kilábalás után is kénytelenek voltak és lesznek növekedési ütemüket visszafogni az inflációs ráta elviselhető keretek közötti tartása érdekében. A tőkés gazdaságokban — mint ezt tudjuk, és várható volt — súlyos munkanélküliség is keletkezett, ami annyit jelent, hogy a krízist a dolgozók terhére kívánják megoldani. Egyensúlyhiány persze korábban is jelentkezett már a szocialista gazdaságban. Ez nem meglepő dolog, hiszen viszonylag alacsony színvonalról induló gazdaságok strukturális korszerűsítése gyakran egyensúlyhiányhoz vezet, mert a fejlesztés eszközeit valamilyen formában meg kell hitelezni, és a beruházások visszatérülése éppen a gyorsított ütemű növekedés velejárója gyanánt gyakran elmarad a várakozásoktól. Az egyensúlyhiányok csökkentésének ko- rabban bizonyos kezelési technikája is kialakult: ilyenkor csökkenteni szokták a beruházásokat, az importot és a fogyasztást, és egykét év után — természetesen számottevő társadalmi, politikai és gazdasági következmények árán — a viszonylagos egyensúly újra helyreállt, és a meggyorsított gazdasági növekedés gépezetét újra mozgásba hozták. A jelenlegi egyensúlyhiány azonban jellegét és hátterét tekintve gyökeresen különbözik a szocialista gazdaság eddigi történelméből jól ismert egyensúlyhiányok eddigi típusaitól. Jellegét tekintve ugyanis ez az egyensúlyhiány külgazdasági természetű, azaz abban a kapcsolati rendszerben alakult ki és erősödött meg, amely a magyar népgazdaságot a világgazdasággal összefűzi. A külgazdasági téren jelentkező egyensúlyhiány erősödését két tényező mozdította elő. Az egyik a cserearányok romlása, amely dollárimportunkat 1973-ban 16,5 százalékkal, 1974ben 39,5 százalékkal drágította meg, de megdrágítja — ha fokozatosan, és méltányosan késleltetve is — szocialista importunkat is. Bármilyen súlyos veszteségeket okozott és okoz a cserearányok kedvezőtlen alakulása a magyar népgazdaság számára, az egyensúlyhiány romlásának más külgazdasági eredetű okai is vannak, amit az is bizonyít, hogy külgazdasági jellegű egyensúlyhiány azokban a szocialista gazdaságokban is keletkezett, amelyek energiahordozókban és nyersanyagokban lényegesen jobban vannak ellátva, mint a magyar népgazdaság. A másik külgazdasági eredetű tényező abban rejlik, hogy az európai szocialista országok gazdaságai történelmileg érthető okokból az importszükségletek és az exportképességek oldaláról kapcsolódtak be a világgazdaságba. Történelmileg a beilleszkedés ezen módja nem volt elkerülhető, hiszen a Szovjetuniónak sokáig blokáddal, a kisebb szocialista országoknak pedig embargóval kellett szembenézniük, ami a hidegháború csúcsán a nemzetközi kereskedelemben szokásos áruféleségek 50 százalékát érintette. Nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények között a szükséges import biztosítása jelentette a