Országgyűlési napló, 1975. I. kötet • 1975. július 4. - 1977. december 16.

Ülésnapok - 1975-16

1117 Az Országgyűlés 16. ülése, 1977. június 29-én, szerdán 1118 Mégis mimikánk jogos kritikája gyanánt ál­lapíthatja meg a törvényjavaslat indoklása, saj­nos, ismétlődő módon, hogy a termelés és a ter­mékszerkezet változása továbbra sem gyorsult, nem tapasztalható megfelelő javulás az export­képesség fokozódásában sem. Viszonylag lassú a gazdaságtalan termelés visszaszorítása, to­vábbra is vontatottan halad a munka- és üzem­szervezésire irányuló vállalati cselekvés. A vál­lalatok jelentős része a megváltozott feltételek között még nem találta meg azokat a terme­lési és üzletpolitikai, szervezési, munkaerőgaz­dálkodási megoldásokat, amelyek a középtávú tervcélok eléréséhez szükségesek, pedig ahhoz, hogy ezek az ötéves tervben kitűzött célok meg­valósuljanak, több területen, mindenekelőtt a termelés hatékonyságának növelésében és a szerkezet javításában kell gyorsabban előre lép­nünk. Azok közé tartozom, akik azt vallják, hogy ebben a kérdésben nem lehet elvitatni sem a kritika, sem pedig a szigorú követelmények jo­gosultságát, de a probléma gyökere még min­dig jórészt feltáratlanul munkaerő-gazdálkodá­sunk, szervező tevékenységünk és fejlesztő, be­ruházó mechanizmusunk labirintusaiban húzó­dik meg. Vagyis az a nagy kérdés, hogy mi­ként lehet a rendelkezésünkre álló erőforráso­kat az eddigieknél eredményesebben céljaink szolgálatába állítani, miként lehet és hogyan kell az élőmunka és a tárgyiasult munka tar­talékait feltárni és hasznosítani. Mindnyájan tudjuk, hogy nagyon összetett, bonyolult kérdésről van szó, de szerencsére nem kell messzebbre mennünk a megoldás mó­dozatait illetően a saját házunk tájánál. A Köz­ponti Bizottság határozatai és a kormány ren­delkezései ugyanis ebben a témakörben is min­den lényeges kérdésre kiterjednek, de a gya­korlat mégis azt mutatja, mintha mi, a megva­lósításban érdekeltek, nem ismernénk elég rész­letesen, nem értenénk elég pontosan a szerep­osztást, illetőleg a tennivalókat a munkaerő­gazdálkodásban, a szervezési tevékenység terü­letén és a fejlesztő, beruházó munkában. Jellemző példa a munkaerő-gazdálkodás, a sokat emlegetett munkaerőhiánnyal. Számom­ra is teljesen érthetetlen a munkaerőhiányra való folytonos hivatkozás nemcsak azért, mert a munka szervezettsége körüli vizsgálódások és az üzemeken belüli tapasztalatok egyaránt szá­mottevő mértékű belső munkaerőtartalékokra engednek következtetni, hanem azért is, mert ezt a helyzetet mi magunk alakítottuk ki. Sza­bad legyen megemlítenem, hogy hosszú éve­ken át kiemelt gazdaságpolitikai célunk volt az, hogy szocialista társadalmi rendünk lénye­gének megfelelően teljes foglalkoztatottságot te­remtsünk. Ezt a célt igen kitartóan, kemény munkával megvalósítottuk. Ennek során 1950­től az 1970-es évek elejéig 4,1 millióról csak­nem 5,1 millióra növeltük a foglalkoztatottak számát az országban, miközben a mezőgazda­ságban a dolgozók létszáma 2,1 millióról 1,3 millióra csökkent. A gazdasági szerkezet akkori átalakítása keretében tehát összesen mintegy J 1,8 millió ember számára teremtettünk új mun- I kahelyet. Amikor azután ilyen nagyszabású ország­építő munkával valóra váltottuk ezt a nemes célunkat, akkor különösen nem indokolt várat­lan sorscsapásként felfognunk azt, hogy a ka­pun kívül nincs többé munkaerő. Emlékezhetünk arra is, hogy milyen jelen­tős összegekbe került egy-egy új munkahely létrehozása, mekkora befektetéseket kellett esz­közölnünk az új munkahelyek százezreinek lét­rehozására. Ezek a kiadásaink egyszer s min­denkorra megszűntek, tekintsük úgy, hogy most már megtakarítjuk ezeket az összegeket. Néz­zünk körül a saját házunk táján és képletesen szólva keressük meg ezeket a megtakarított pénzeszközöket és fektessük be azokat most már munkaerőt megtakarító módon a termelés korszerűsítésébe. Szembe kell néznünk a tényekkel. Egy fej­lett szocialista gazdaság számára az a természe­tes, ha nincs kapun kívüli munkaerő. Ezért tudnunk kell, hogy minden olyan döntés, amely új munkahelyet teremt, másik megszüntetését feltételezi. Emiatt teljesen lehetetlen a létszám­igényes szolgáltatást fejleszteni vagy korszerű, minden piacon eladható termékeket, termelő ágazatokat kiépíteni, ha ugyanilyen arányban nem szüntetjük meg a gazdaságtalan tevékeny­ségeket. Utalni szeretnék arra, hogy ezen a ponton a munkaerő-gazdálkodás átvezet a szervezés és a fejlesztő, beruházó tevékenység területére, mert ebben az értelemben nem egyszerűen csak a munkaerő termelékeny felhasználásáról van szó, hanem egészében véve az erőforrások gyor­sabb ütemű és szervezettebb átáramoltatásáról a megszüntetésre ítélt területekről a fejlődő ágazatokba. Amennyiben a termelés növekedé­sének ütemét, a hatékonyság javulását és a kor­szerű exportorientált szerkezet kialakítását gyorsítani akarjuk, akkor nincs más racionális választásunk, minte-az elavult, gazdaságtalan te­vékenységek gyorsabb ütemű megszüntetése, termékeik importtal való helyettesítésével, a megfelelő erőforrások felszabadítása végett. Ez a folyamat ma még lassúbb a szüksé­gesnél, mert többek között sok vállalat fejlesz­tései során konzerválja a hagyományos gyárt­mányszerkezetet és korábban alkalmazott tech­nológiai eljárásokat. Az elavult üzemekben a régi termelőberendezésékhez még mindig sok befektetés kapcsolódik állóeszközpótló, szint­tartó beruházások formájában. Több iparágban nemzetközi mércével mérve túlságosan kicsik az üzemméretek, ezért nagyon magas ezek faj­lagos létszám- és eszközszükséglete. Mindez együttesen lehet a magyarázata annak, hogy hosszabb idő óta az eszközellátás növekedésével nem tart lépést a termelés nö­vekedése, az egységnyi állóeszközre jutó nem­zeti jövedelmünk mérséklődik, vagyis az esz­közhatékonyság kedvezőtlenül alakul. Teljesen nyilvánvaló, hogy gazdaságpoliti­kánk központi problémája marad továbbra is a munkaerő-gazdálkodás, hiszen a dolgozó, alko­tó ember munkája a legfőbb erőforrásunk, de az eszközhatékonysággal kapcsolatos gondjaink miatt nem kerülheti el figyelmünket a holt­munka-ráfordítások alakulása, a működő ter-

Next

/
Thumbnails
Contents