Országgyűlési napló, 1975. I. kötet • 1975. július 4. - 1977. december 16.

Ülésnapok - 1975-13

893 Az Országgyűlés 13. ülése, 1976. december 16-án, csütörtökön 894 Nagy segítségünkre lesznek hiányosságaink felszámolásában a kormány gépvásárlási törekvései. A feladat ezt követően a mienk lesz, mégpedig az, hogy a gépeket jó időzítéssel, célszerű arányosításban, a lehető legjobban kihasználjuk. Ipari környezetünk sajátosságai tükröződnek abban, hogy a mezőgazdasági keresők aránya alig haladja meg a 10 százalékot megyénkben, és — elnézést a szubjektivizmusért — szövetkezeteink a megyék munkatermelékenységi rangsorában amolyan fej fej melletti küzdelemben vannak a fővárosi szövetkezetekkel megerősített Pest megye csapatával. Ennek ellenére megyénkben is azt kell mondanunk, hogy a termelési tényezők közül az emberi munkaerő hatékonyságának fokozásában találhatjuk a legtöbb tartalékforrást. Ha pedig ez így van a szűkebb mezőgazdasági keresőarány és a magasabb munkatermelékenység esetén, akkor nyilvánvalóan fokozottan érvényes lehet a tágabb mezőgazdasági keresőaránnyal, és alacsonyabb termelékenységgel bíró területeken. A különbség legfeljebb annyi, hogy minél szűkebb az arány, minél feszítettebb a munkaerő-ellátottság, annál égetőbben jelentkezik az emberi képességek lehető legteljesebb, legtermékenyebb hasznosításának feladata. Felkutatni és meghatározni, hogy mikor és milyen módon biztosíthatjuk a dolgozók termelékenyebb munkáját, kétségtelenül sehol sem könnyű feladat. Ilyen célzatú útkeresés során a lehetőségek feltárásában — úgy gondolom — helyesnek látszik, ha történelmi megközelítésből indulunk ki. A magyar szövetkezeti mozgalom rendkívül gyors talpra állása és világszerte elismerten nagy ívű pályája a korszerű technika beáramlása mellett jelentős mértékben annak köszönhető, hogy a javadalmazás és munkadíjazás rendszerében kezdettől fogva bátran alkalmaztuk az ösztönzés változatos, a szövetkezeti tagság általános emberi lelkületéhez szabott rugalmas módszereit. Természetesen — elvtársak — akkor is voltak viták például a nádudvari módszerről vagy a garantálásról. A Barcsról és a Kisbérről útjára induló pénzbeli munkadíjazás is csak akkor kezdett gyorsabban terjedni, miután Kádár elvtárs a barcsi Vörös Csillag Termelőszövetkezet 1961. évi gazdálkodását értékelő zárszámadásán felbátorított bennünket azzal, hogy szövetkezeti közegben is nyilvánvalóan érvényes a ,,kétszer ad, aki gyorsan ad" kedvező hatása. Napjainkra talán a korábbi módszerek némileg kifutották magukat, de ebben az is közrejátszott, hogy a szakmai bértáblázat, a termelőszövetkezeti munkadíjtáblázat és a jövedelemnövekmény-korlátozások sokirányú társadalmi követelményt kifejező keretek közé szorították rugalmasságukat. A szövetkezeti munkadíj ázás többoldalú szabályozással biztosított körülhatárolása nyilvánvalóan abból a népgazdasági követelményből fakad, amely szerint arányosságokat és célszerű összefüggéseket igyekeztek teremteni a népgazdaság más ágazataival. Ugyanakkor azonban azt is látnunk kell, hogy az arányosítást célzó szabályozás mellékhatásaként olyan helyzet jött létre, amelyben a munkadíjazás az emberi teljesítményeket, illetve erőfeszítéseket a korábbi teljesítmény- és keresetátlagokhoz viszonyítja, és éppen ezért behatároltan ismeri el, illetve honorálja azokat. Ez viszont óhatatlanul azzal jár, hogy az átlagos fölé emelkedő, de főleg a kiugró többlet-erőfeszítések serkentése terén mérsékeltebb hatású. Az ösztönzés rendszere pedig akkor funkcionálna helyesen és akkor funkcionál helyesen, ha életre kelti a dolgozó emberekben potenciálisan meglevő egészséges többleterőfeszítéseket, mind szellemi, mind fizikai értelemben. Két jogos követelmény csap tehát itt, mármint a munkadíj és a keresetszabályozás terén, össze. Nevezetesen a népgazdasági szintű jövedelemarányosításnak és a mezőgazdasági dolgozók további átirányításának úgynevezett külső kényszerűsége a mezőgazdaság ösztönzésének belső követelményeivel. Az lehet tehát a reális célkitűzés, ha a mezőgazdasági termelőszövetkezetek dolgozóira ható ösztönző hatások belső felerősítésére olyan megoldásokat keresünk, amelyek nem sértik meg az említett külső követelményeket sem. Tisztelt Országgyűlés! Az előbb idézett mindkét követelményt kielégítő megoldás egyik módozata a szocialista munkaverseny és a brigádmozgalom korszerűsítésében kereshető véleményem szerint. Pontosabban abban, hogy a versenymozgalom eddigi, alapvetően erkölcsi jellegű ösztönzésén túl kibontakoztatjuk a többletteljesítmények mérésének és anyagi elismerésének rendszerét. Ismeretes ugyanis, hogy a munkaverseny-mozgalom szép kezdeti eredményei ellenére sem elég rendszeres, mércerendszere pedig kialakulóban van szövetkezeteinkben. Az erkölcsi-politikai motiváltság felerősítésére nem használjuk ki eléggé az anyagi ösztönzőket. Korunk pedig, vagyis a 7—8 százalékos növekedés, olyan munkaverseny-mozgalmat indokol, amelyben a gazdasági, politikai, a munkaerkölcsi és az egyéni indítékok serkentőleg hatnak egymásra. Olyan magasabb szintre emelt munkaverseny- és brigádmozgalom kialakításán kell ezért fáradoznunk, amely elsődlegesen hatékonysági és főleg munkatermelékenységi célkitűzéseket követ, amelynek keretében — és talán ez a lényeg, elvtársak — megkülönböztetjük a munkadíjazási rendszeren belül elismert munkateljesítményektől azokat a teljesítményrészeket, amelyek a dolgozók adottságainak maximális latbavetése nyomán többletként keletkeztek. Valóságos versenyteljesítményekről beszélni ugyanis az csupán átlagos képességet és intenzitást kifejező munkatermelékenységi alapszinteken felül indokolt. Ez pedig természetszerűen külön elbírálást igényel, és szinte kínálja a szocialista munkaértékelés új lehetőségeit. A mezőgazdasági termelőszövetkezetekben folyó munkaversenyek ily módon történő továbbfejlesztésével megyénk szövetkezeti vezetői egyetértenek. Ezt tükrözték egyébként megyénk küldöttjének a termelőszövetkezetek tegnnp befejeződött, messzetekintő kongresszusán elhangzott hasonló jellegű javaslatai is.