Országgyűlési napló, 1975. I. kötet • 1975. július 4. - 1977. december 16.

Ülésnapok - 1975-11

719 Az Országgyűlés 11. ülése, 1976. október 14-én, csütörtökön 720 a gombamódra megnövő művelődési házakat, a nagy múzeumokat, a helyi múzeumokat, a könyvkiadásnak a kérdését, művészetpolitikánknak az ügyét, zenei életünket, a kis és nagyobb művészeti csoportokat említem — hosszanhosszan sorolhatnám még. Talán azt mondhatnám, hogy ez a bizonyos közszellem, amiről az előbb beszéltem, ez a közakarat mintha egy kicsit itt a ,,kertek alatt" járna. Ahogyan faluhelyen szokták ezt nagy ünnepre sokszor mondani, mintha már egy kicsit a levegőben volna, és mintha egészséges értelemben divatba jött volna. A divattól mindig félünk, mert kétségkívül van egy pejoratív kísérője; a nagy ügyeknek is mostoha testvére, mindig ott jár a nyomában; de ha jó jön divatba, akarom hinni, ez is „fertőző" lehet; hiszem, hogy elkapható, tehát nem lehet a hatása alól kivonnia magát senkinek. Arra kell, hogy ügyeljünk, hogy a rossz dolgoknak — sajnos divatba jött egy csomó ilyen is —, hogy ezek ellen az értelem olyan atmoszferikus légkörét teremtsük meg, amiben ezek a furcsa penészgombák elsorvadnak, tehát nincs éltető erő mögöttük, nincs éltető közegük. Egy lényeges — elnézést kérek a szabadabban elmondott s nem megírt beszédnek az a nagy baja, hogy az ember hajlamos egy kicsit elkalandozni, de próbálok rövid lenni. Egy lényeges, és azt hiszem, ezt mindenkinek tudomásul kell vennie, aki közösség előtt beszél — és ez a közösség lehet a családtól kezdve kisebb vagy nagyobb közösség —, képletesen szólva, ahol már tíz ember együtt van — akarva, nem akarva a közműveltséget szolgálja vagy rombolja, aki szól hozzájuk. Tehát nincsenek pusztába elhangzó szavak, amelyeknek nincs jelentőségük. A legkisebb gondolatnak, a legkisebb gesztusnak, vagy mondjuk, a magam szakterületére térve, a legkisebb tárgynak olyan kisugárzó ereje lehet — jó és rossz értelemben —, aminek a hatását nagyon nehezen mérhetjük fel, tehát nem is becsülhetjük le. Nagyon szeretném, hogy ha ebben a közművelődésről való beszélgetésben akár tudatosan, akár véletlen, akár jószándékból, akár oda nem figyelésből a nagy ügyet szellemeskedő csevegésnek szolgáltatnák ki. vicctéma lenne, vagy valahol sérülés érhetné azt a nagy szándékot, aminek az érdekében most itt mindnyájan — nem most, hanem már hónapok óta — együtt ülünk. Ügy érzem, egy nép közösségének, nemzetnek, egyik pillére, hogy ismerje múltját értse és becsülje annak nagy hagyományait, építve vállalja és szolgálja a jelenét, és ezzel ebben a nagy folyamatban olyan bázisokat teremtsen, melyek majdan újra éltető hagyományok lehetnek és amelyekre tovább épülhet az emberséges jövő. Nem hiszem, hogy bármit is a szó nagyon steril értelmében elölről lehessen kezdeni. Technikát, gazdaságot, de a szellemi életet is csak folytatni lehet, elődök munkáira, hagyományokra énül. A kis népek hagyományaikra nagyon érzékenyek. Persze van egy csomó nép, amelvnek hagvománya egyetemes hagyománya az egész emberiségnek, ezekben szívesen osztozik is a világgal, és így a világ hagyományai lettek. De legtöbbször a neuralgikus pontok mindig a kis népeknek a hagyományai. Engedelmet kérek, nem szeretném, hogy félreértsenek, nagyon nagy tisztességgel többször végiggondoltam, hogy szóljak-e róla vagy sem; úgy éreztem, szólnom kell, mert talán nem lesz több alkalom, ahol a tárgyalt kérdéshez ennyire illik és hogy ezt hangosan kimondhassam. Nem szeretem, ha a televízióban Mohács kabarétéma. Nemcsak az évforduló miatt, hanem a nemzet életének egy olyan drámai pillanata, hogy ezt én enyhén szólva ízléstelennek tartom. Én nagyon megbántódtam. Nem elsősorban a legutóbbira gondolok, de most már másodszor fordul elő, hanem a fél vagy három negyed évvel ezelőttire. A tömegsírok, a nagy tragédiák mementók ... Én nagyon megbántva éreztem magam ott a televízió előtt, úgy éreztem, hogy beengedtem valakit a szobámba, aki engem nagyon, de nagyon megbántott. De akik nevettek rajta, akiket ez megnevettetett, hadd kérdezzem meg, ez jobb az én sérülésemnél? Hirtelenében érzelmi elfogultságomban nem tudom tulajdonképpen megítélni, mi volt a roszszabb, az én megbántódásom, vagy az, hogy ezen esetleg nevettek. Mohácson ne nevessen senki! Olyan önpusztító erőket szabadíthatunk fel, amelyeknek kihatása felmérhetetlen és soha nem tudjuk, hogy az eldobott kő hol áll meg. Csak ebben a továbbgondolkozásban mondom, hogy tulajdonképpen szemünk előtt pusztította el önmagát a magyar falu. A szó szimpla értelmében nem tettünk rosszat, jót akartunk, mindent megadtunk, az építési kölcsönöktől kezdve még sok mindent sorolhatnék. Most se essék félreértés, nem valami anakronisztikus, kis ablakú, fürdőszoba nélküli házakra gondolok, hanem az élet teljességének igényességére, de amelyeknek azonban sok öszszetevője van. Elsősorban a társadalmi forma nemesedése és kiterjedése az intellektuális lét hallatlan megnő vekedettsége működik közre ebben. Mindenek között elsősorban még a társadalmi forma változása. Építészetünk azonban évszázadok nyomorúságán csiszolódott drágakővé, nemes kővé. Múltját kicsit szégyellve, a magyar falu elpusztította önmagát. Ma felocsúdtunk és rezervátumokba hordjuk, amenynyire lehet vagy ami még megvan. Megint szeretném, ha nem értenének félre. Minden népnek kell hogy skanzenje legyen, de tulajdonképpen egy kicsit divattá vált ez is; lelkiismeretfurdalásunkat megnyugtatjuk, de kiszakítunk sok mindent adott körülményeiből, abból a megtermékenyítő tele vényből, amelyben létrehozták őket azok, akiknek a leszármazottai még ott élnek. Ezzel — mivel elvisszük tőlük — tulajdonképpen az önbecsülésük is kicsit újra csorbát szenved. Az új generációnak pedig leltári számmal rendelkező múzeumi tárgy lesz, ha megnézi egyáltalán. Nagyon jó, hogy vannak ilyen gyűjteményeink is, de itt most a divatnak egy pejoratív veszélyére is felhívom a figyelmet. Nagyon sok tárgy van ezek között olyan, amelyik a nagy értékmérő rendben mint műtárgy nem tud helytállni. Másfajta érzelmi szálból, sok minden egyébből akkumulálódott az értéke, és csak itt, ezen a földön tud élni, másutt mindenütt egzotikum és csak leltári