Országgyűlési napló, 1975. I. kötet • 1975. július 4. - 1977. december 16.
Ülésnapok - 1975-11
717 Az Országgyűlés 11. ülése, 1976. október 14-én, csütörtökön 718 ben említett módosításokkal együtt vitassa meg, emelje törvényerőre, s munkálkodjunk közösen eredményes végrehajtása érdekében. (Taps.) ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Az ülést 20 percre felfüggesztem. (Szünet: 12.15—12.37. — Elnök: PÉTER JÁNOS.) ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Ülésünket újból megnyitom. Bejelentem az országgyűlésnek, hogy a közművelődésről szóló törvényjavaslathoz 17 képviselőtársunk jelentkezett hozzászólásra. Somogyi József képviselőtársunk felszólalása következik. i SOMOGYI JÓZSEF: Mélyen tisztelt Országgyűlés! Nem tudom, hálás feladat-e rögtön Pozsgay elvtárs után szólni, és szíves elnézésüket kérem, ha az otthon előre meggondolt és átgondolt mondandómat sok vonatkozásában át kellett húznom és ki kellett hagynom, mert önkéntelenül is ismétlésekbe bocsátkoztam volna. Azt hiszem azonban, nem egyedül én leszek ma a felszólalók között, aki azzal kezdi mondandóját, hogy a nemzet életében egy olyan sorsdöntő napnak lehetünk a tanúi és jelenlétünkkel egy olyan törvényalkotásnak az ünnepélyességét is fokozzuk, amelynek hatóerejét és távlati lehetőségeit nagyon nehéz kiszámítani. Mindnyájan érezzük azonban, ha ha nem túl lírai és nem túl érzelmes így megfogalmazni, hogy ezeréves adósságot törlesztünk vele. Azt hiszem, közhely, de mégis hadd mondjam ki, hogy a társadalom egyetemes létében a műveltségnek, a kultúrának olvan sorsdöntő jelentősége van, ami mindenekfelett — és sok minden előtt és sok mindennel együtt pillére — a Pozsgay elvtárs által de említett teljes életnek. Nem véletlen, hogy nagyon gyakran beszélünk a teljes életről. Azt hiszem, ez nem divatos szójáték vagy terminológia csupán, ami időnként napjaink igényeként fel-feltűnik és azután újra feledésbe megy. A teljes élet valóban sok mindennek az összetevőjéből áll, és tud megvalósulni. Ügy hiszem, hogy a törvény ezt a teljes életet kívánja szolgálni, és jó a törvény. Többször összeültünk különféle bizottságokban, kulturális bizottságban, népfrontban, ahol a törvényről vitatkoztunk, beszéltünk, vagy gondolkodtunk. Többször előfordult az a hiányérzetünk, hogy talán hiányoznak szankciói. Az első pillanatban én magam is úgy éreztem: lebet. hogy ez egy hiányossága a törvénynek. Utána, miután többször átolvastam és átgondoltam, úgy éreztem, hogy egy ilyenfajta törvénynél rendkívül nehéz és nagvon bonyolult •szankciókat megfogalmazni. Később megnyugtatott az a kijelentő mód, ahogyan a törvény véges-végig fogalmaz. Ez a mód tulajdonképpen meghatározza a tennivalókat, előírja a tennivalókat, s ebben a konkrét előírásban, ebben a konkrét meghatározásban tulajdonképpen mögötte van a szankció is. Logikusan szeretném remélni — hisz ezekből következik —, hogy aki nem a törvény szerint tesz, aki a törvénnyel ellentétbe kerül, hát csak megkérdezik tőle, hogyan gondolja ezt. Végeredményben ennek, e megkérdezésnek, azért kialakultak már a formái és a normái. Azt azonban én nagyon szeretném, ha ilyen előfordul, valóban kérdezzék meg — esetleg olyan formában is, amire utaltam —, a meglevő, kialakult megkérdezési formák között. A „jót akartam", vagy „azt hittem", és „nekem tetszett", ami a közművelődésben könnyű, nagyon nagy kibúvó és játékterület lehet, ne legyen mentség. A személyes ízlésnek a hitele, az íróasztal glorifikáló ereje sokszor nagyon megtévesztő lehet. Ne engedjünk ebben misztifikálni, de ne engedjünk misztifikálni az előbb említett „jót akartam", „tetszik nekem"-ben sem. Ne engedjük sokszor egy gegnek kiszolgáltatni a közművelődésnek a kérdését. Nem misztifikálandó problémák ezek. A szellemi életben az értékítéletnek, így a közművelődésben is, ha nem is matematikai képletekkel öszszehasonlítható egzakt módon, de azért mégis egyértelmű normái vannak. Azt hiszem, hogy az ember tisztán és becsületesen születik. Jóravágyóan, és magában hordozza az eligazodásnak azt a gyönyörűségét, hogy különbséget tud tenni jó és rossz között, akarom hinni, hogy az ember jóra vágyik és jót akar. Ezzel kapcsolatban hadd említsem meg, hogy az előbb említett szankcióknak valamiféle szigorú megfogalmazása helyett hadd higyjek abban, hogy most az érdeklődésnek a középpontjába kerülve, nagyon -is felszínen tartva ezt a kérdést, tudunk egy olyan légkört teremteni, egy olyan belső erőt, amelyik önmaga koordináló erőt jelent, amiben, úgy hiszem, szégyen vagy még tovább megyek, remélem lehetetlenség lesz nem a közügyet, a közművelődést, a szellemi életnek a maradéktalan kiteljesedését szolgálni. Emlékeztetni szeretném — és itt mégsem tudtam kihúzni a lapomról Pozsgay elvtársnak azt a pár mondatát —, de azt hiszem jó, ha ezt hangosan és többször is kimondjuk a nemzet tanácsa előtt is — hogy ma nem üres lapot kezdünk. Bizonyos, hogy ünnepélyes a pillanat, de nem üres a lap. Lelkesen, hittel kezdtük írni, amint elhallgattak a fegyverek, de szép volt. . . Nekem különösebben nagy, háború előtti politikai múltam nincs, végig nagyon féltem, hogy meghalok a háborúban, de azt nagyon komolyan gondoltam, hogy majd jönnek lentről azok, akik vállalják ennek a népnek a múltját, akarják a jelenét és mint az előbb más vonatkozásban említettem, újra arra gondolok, hogy szinte ezer éve várnak rá, hogy jöhessenek. Ügy hiszem, érzik, arra gondolok, hogy belső erőkből, a jó vágyából, a jó ismeretéből az ország 45-ben milyen szellemi pezsgésben élt, ha csak az olcsó kiskönyvekre, a két vagy nem tudom én hány forintért kaphatókra gondolok, akkor ezt a közművelődés első nagy szellemi forradalmának kell tartanom. A nemzetnek irodalmat vitt az utcasarkokra és fillérekért mindenki hozzájuthatott. De folytathatnám a sort hacsak