Országgyűlési napló, 1975. I. kötet • 1975. július 4. - 1977. december 16.

Ülésnapok - 1975-10

653 Az Országgyűlés 10. ülése, tatás megvalósítása társadalmunknak olyan történelmi jelentőségű vívmánya, amely nem veszítheti el nagyszerűségét, fényét a mai gondok árnyékában sem. Ha külföldiekkel találkozunk, tulajdonképpen mindig büszkén emlegetjük ezt a gondunkat. Azt, hogy a nem túl távoli időben még hárommillió koldus országának jellemzett hazánkban teljes foglalkoztatottságot teremtett, majd ennek szinte szerves folytatásaként munkaerőhiányt hozott létre a szocializmus építése. A szocialista gazdasági rendszer fölényét bizonyítja a tőkés gazdasággal szemben többek között az is, hogy míg náluk munkanélküliség, nálunk munkaerőhiány van. A teljes foglalkoztatás megteremtésével együtt a dolgozók életkörülményeinek, szociális ellátottságának javításában több olyan jelentős intézkedés született, mint a munkaidőcsökkentés, a gyermekgondozási segély bevezetése, illetve kiterjesztése, egyes munkaterületeken a nyugdíjkorhatár leszállítása. Ezekre az eredményekre méltán büszke a magyar munkásosztály, a magyar dolgozó nép. Büszkék vagyunk valamennyien a kulturális forradalom során elért sikereinkre, eredményeinkre, a közép- és felsőfokon tanuló diákok nagy számára. Szűklátókörűség lett volna, ha e vívmányok közül bármelyik bevezetését azért késleltetjük, vagy azért halasztjuk el, mert ezek egyúttal csökkentik a társadalmi munkaidőalapot. Nem kisebbítve a szocializmus építése egy egész korszakának eredményét, amelyben megvalósult a teljes foglalkoztatás, most a munkaerőhelyzetben bekövetkezett gyökeres változásokhoz kell igazítani céljainkat, cselekvésünket. Ez a célunk pedig a teljes foglakoztatás további megtartásával az ésszerű munkaerő-gazdálkodás megteremtése. Tisztelt Országgyűlés ! Amikor pártunk Központi Bizottságának múlt év novemberi ülése az ésszerű munkaerő-gazdálkodás megvalósítását tűzte ki célul, rámutatott azokra a hiányosságokra is, amelyek egyrészt a munkaerővel való pazarlás, másrészt a munkaerőhiány következtében bizonyos erkölcsi normatívák fellazulása formájában jelentkeznek. A legsürgetőbb feladat a munkaerőhiány nyomában sok helyen fellépő, szocialista elveinkkel, szocialista erkölcsünkkel szemben álló szemlélet és gyakorlat felszámolása. A teljes foglalkoztatást társadalmunk az egyes ember számára megoldotta. Az egyéni cél ebben a vonatkozásban megvalósultnak tekinthető, és ez nagyszerű dolog. A baj az, hogy ez nem esik mindig egybe az egész közösség, a népgazdaság érdekeivel. Egyénileg természetesen jó lehet az, ha egy városban választani lehet a között, hogy ki melyik üzemben, milyen munkahelyen dolgozzék, de ha mindegyik helyen a termelő berendezések csak egy része van kihasználva, és egymástól csábítják el a dolgozókat, ebből semmiféle haszna nincs, sőt kára van a közösségnek, és így az egyes embernek is. Kinek használ például a két nagy szerelőipari vállalatunk hosszú idő óta folyó párharca a hegesztő szakmunkásokért. Az egyik saját pénzén megszervezi a szakmunkásképzést, sőt a speciális hegesztőket külföldön képezteti, a másik vállalat pedig részben magasabb bérrel, 1976. június 25-én, pénteken 654 részben olyan ígérettel, hogy tartós külföldi kiküldetésben részesülnek, elcsábítja őket. Szükség van hatékonyabb központi intézkedésekre — mint amilyenről szólt Karakas elvtárs — az elvtelen munkaerőszerzés megállítására, sőt a felelősségre vonás alkalmazására is. A közösség, az egész nép együttes érdekeinek kell elsősorban érvényt szerezni a munkaerőgazdálkodásban. Szükség van a társadalmi öszszefogásra, a közösség érdekeinek jobb érvényesítését megvalósító társadalmi ellenőrzésre is. Ennek fontos eszköze az üzemi demokrácia fejlesztése, a dolgozók beleszólási jogának hatékonyabb érvényesítése. Ezt segíti elő a szakszervezeti bizalmiak hatáskörének bővülése is. Ezzel ugyanis egyetértési jogot kaptak az új dolgozók bérének megállapításához, és így ők is hozzájárulhatnak a munkaerő-csábítás felszámolásához. Tisztelt Országgyűlés ! Munkaerő-gazdálkodásunk javítása természetesen nemcsak etikai kérdés, sőt elsősorban nem az. Figyelmünknek arra kell irányulnia, hogy honnan, hogyan tudjuk a növekvő gazdasági, jóléti és tudományos programnak megvalósításához a szükséges fizikai és szellemi dolgozókat biztosítani. Ennek útja pedig egyedül a párt- és kormányhatározatainkban megjelölt út, a meglevő munkaerővel történő ésszerűbb gazdálkodás. Ugyanis a nálunk ma általánosan fellépő munkaerőhiány csak a jelenlegi technikai, technológiai és szervezettségi színvonalunk mellett jelent hiányt. Ebből következik, hogy a munkaerő-tartalékok ma nem az üzemek, intézmények kerítésein, falain kívül, hanem azon belül vannak. Az utóbbi időben is végzett konkrét vizsgálatok szerint munkánk fogyatékosságai miatt átlagosan a munkaidőnek mintegy 15—20 százaléka megy veszendőbe. Ez körülbelül 600—800 ezer dolgozó munkaidejének felel meg. Ebbe csak azokat a veszteségeket számolják, amelyek anyag-, alkatrész-, szerszámellátási zavarok miatt, egyes gépek, berendezések meghibásodása miatt történnek, a nem megfelelő követelmények, illetve bérezés miatt a munkateljesítmények nem kielégítő színvonalában jelentkeznek. Vannak számítások például arról is, hogyha a kézi munkát jobban tudnánk megfelelő szerszámokkal, készülékekkel, olcsó segédberendezésekkel ellátni, az előbbieken túl további mintegy 100 000 embert lehetne felszabadítani. Ezekhez jönnek azután az olyan veszteségek, amelyek megszüntetésével további jelentős létszám nyerhető. Ilyen lehetőségek például a termékszerkezet korszerűtlenségéből vagy a technikai, technológiai elmaradottságból származó munkaidő-veszteségek felszámolása. Az ismert munkaerőhiány mellett tehát jelentős munkaerő-tartalékaink is vannak. Ezek felszínre hozása, mozgósítása a ma sürgető feladata. Ehhez kell egységes szemlélet, egyetértés a helyzet okainak megítélésében és a tennivalók tekintetében is. Ma már, ha kissé késve is, a gondokat felismertük, és abban, hogy tenni kell valamit, már egységesek vagyunk. Tettünk is bizonyos központi és helyi intézkedéseket a tartalékok felszínre hozása érdekében. Ezekről szólt Karakas elvtárs.