Országgyűlési napló, 1971. II. kötet • 1973. március 21. - 1975. április 11.

Ülésnapok - 1971-19

1419 Az Országgyűlés 19. ülése, 1973. március 23-án, pénteken 1420 bűncselekmények elkövetőit, személyükre tekintet nélkül, felelősségre kell vonni. A kormány úgy véli — mint erről Fock Jenő elvtárs is szólott, és ez is a differenciálás körébe tartozik —, hogy a büntető politikánk differenciált érvényesítése megköveteli: bíróságaink az eddiginél jobban éljenek az anyagi hátrányokkal járó büntetésekkel, a pénz fő- és mellékbüntetések, a vagyonelkobzás alkalmazásával, amikor úgy találják, hogy azok hatékonyabb módon segítik elő a bűnözés visszaszorítását, a megsértett jogrend helyreállítását. Ennek törvényi feltételeit és a jogalkalmazás egységes irányítását is tovább kell fejleszteni. A jogszabályokat úgy kell alkalmazni, hogy a bűnösök elnyerjék a megérdemelt büntetésüket és ezzel őket és másokat is visszatartsuk bűncselekmények elkövetésétől. Ez a kettős célkitűzés szabja meg, hogy az adott esetben a felelősségre vonásnak a Büntető Törvénykönyvben meghatározott számos lehetősége közül melyiket kell alkalmazni. A bűnüldöző és igazságszolgáltató hatóságoknak azt kell eldönteniük, hogy elégséges-e az elkövetőt csupán hatósági figyelmeztetésben részesíteni, a vagyoni jellegű jogkövetkezményektől várható-e eredmény, vagy pedig a törvény szigorával, adott esetben a legszigorúbb büntetés kiszabásával kell-e fellépni. Akkor, amikor a bűnüldöző és igazságügyi hatóságok ebben a rendkívül nehéz kérdésben felelősségteljesen döntenek, a mérleg serpenyőjébe kell helyezniük nagyon sok körülményt. Figyelembe kell venniük az elkövetett bűncselekmény súlyát, az elkövető személyi körülményeit, a társadalomra veszélyességének, a bűnösségének fokát, az elkövetés okait, a súlyosbító és enyhítő körülményeket egyaránt. Ha a jogkövetkezmények megválasztásában tévednek, a büntető eljárás hatékonysága válik kétségessé. Éppen ezért a differenciált felelősségre vonás követelményét jogpolitikai elveink mindig is hangsúlyozták, és ehhez törvényeink is messzemenő segítséget nyújtanak. Ennek érdekében történt az is, hogy a Büntető Törvénykönyvet módosító törvényerejű rendelet a bűncselekményeket két csoportra: bűntettekre és vétségekre osztotta. Ennek alapján lehetővé vált az is, hogy a most benyújtott törvényjavaslat a kisebb jelentőségű, egyszerű ténybeli és jogi megítélésű ügyekben vétségi eljárást vezessen be, s ezáltal magát a büntető eljárást is jobban differenciálja. Ez egyben az eljárás egyszerűsítését is szolgálja. Hogy ez a gyakorlatban mit jelent, azt jól megvilágítja, hogy 1972-ben a bűncselekmények nagy többsége, körülbelül 70 százaléka volt olyan, amelyekre ezután az egyszerűsített eljárás szabályai lesznek irányadók. A bűncselekmények általános megelőzése, de az egyénnek a bűncselekmény elkövetésétől való visszatartása szempontjából ugyancsak lényeges a bűncselekmények és azok elkövetőinek gyors felderítése és bírósági felelősségre vonása. A bűncselekményt kitervelő és elkövető személyek és~ a bűnüldöző hatóságok örök versenye folyik. Hogy ebben a „versenyben" a hatóságok győzzenek, azt az államnak sokféle módon elő kell mozdítania. A büntető igazságszolgáltatásnak olyan személyi állománnyal, olyan eszközökkel, a társadalom- és a természettudományok által kimunkált módszerekkel kell rendelkeznie, amelyek együttesen biztosítják a bűnüldözés hatékonyságát. E fegyvertárba tartoznak az eljárási szabályok is. Szeretném aláhúzni, a büntető eljárás szabályainak olyanoknak kell lenniük, amelyek elősegítik a bűncselekmények felderítését és azok elkövetőinek felelősségre vonását. Semmiféle egyszerűsítési törekvés nem történhet azonban a törvényesség, az állampolgári jogok garanciáinak, de a felderítés alaposságának rovására sem. A büntető eljárás hatékonyságának növelésére, valamint a törvényességi és a garanciális érdekek sérelme nélküli gyorsításra és egyszerűsítésére való törekvés a javaslat szinte minden rendelkezésére jellemző. Ezért példaként csak az alábbiakra utalok. A már említett vétségi eljárást különösen az jellemzi, hogy a nyomozás során a tanúk kihallgatásáról és más eljárási cselekményekről jegyzőkönyv felvétele helyett jelentés készíthető. Az ügyész egyszerűsített tartalmú vádindítvánnyal emelhet vádat. Az elsőfokú bírósági eljárásban rendszerint nem tanács, hanem egyes bíró jár el. Ha az ítélet ellen a tárgyaláson nem jelentenek be fellebbezést, a bíróság a jelen nem levő ügyésznek csak az ítélet rendelkező részét kézbesíti. A bírósági fellebbezési eljárásban a másodfokon eljáró bíróság jogköre jelentősen szélesedik. A javaslat egyszerűsítést vezet be a nyomozásban azzal is, hogy megszünteti a terheltté nyilvánítás intézményét, mert az a gyanúsítotti eljárás mellett kettősséget jelentett, és csak a papirosmunkát növelte. Eltörlésének azonban van egy másik indoka is. Ugyanis a terheltté nyilvánítás fogalmának a magyar nyelvben egészen másfajta, nem éppen hízelgő értelmezése is van. Sok gyanúsított kijelentette, mindent beismer, csak ne nyilvánítsák terheltté, mert mit szól a falu vagy a család. Az ügyésznek a bírósági tárgyaláson való részvétele jelenleg akkor kötelező, ha többek között az elbírált bűncselekményre a törvény ötévi szabadságvesztésnél, súlyosabb büntetést helyez kilátásba. Ez a megoldás azért okoz sok nehézséget, mert amikor a törvény nem írja elő a kötelező részvételt, az ügyészek — sok, másirányú feladatok miatt is — távolmaradnak a bírósági tárgyalásról. így az ügyész a hozott ítéletet és annak indokait csak az iratok alapján ismeri meg. Ezért csak a tárgyalás után dönthet arról, hogy az ítéletet tudomásul veszi-e vagy fellebbez. A vádlott és védője pedig rendszerint fellebbez akkor is, ha egyébként azt nem tenné, mert az ügyész álláspontja csak később válik ismertté. Biztos, ami biztos — mondják. Az sem szorul bővebb bizonyításra, hogy mennyivel más a papírok alapján való döntés vagy a tárgyalás légkörében történő állásfoglalás kialakítása. A javaslat a kérdést úgy rendezi, hogy az ügyész köteles részt venni minden olyan bírósági tárgyaláson, amikor bűntettet bírálnak el. Az ügyész feladataival kapcsolatban kell el-