Országgyűlési napló, 1971. I. kötet • 1971. május 12. - 1972. december 14.

Ülésnapok - 1971-2

107 Az Országgyűlés 2. ülése 1971. június 23-án, szerdán 108 tünk. És 16 százalék a 35 éven aluli, tehát KISZkorú képviselő. Másrészt pedig az átlag életkor rohamos meghosszabbodása következtében a nyugdíj-jogosultság hivatalos korhatára nem jelenti ma már a munkától és a közéleti felelősségtől való elbúcsúzást. Erre vonatkozott Fock elvtárs egyik fontos bejelentése. Tehát a második évtizedtől, vagyis a teenager kortól a nyolcadik évtizedig tart ma a közéleti aktivitás korszaka. 18-tól 75— 80 évig négy aktív generáció él, tevékenykedik és alkot egyszerre, ami egyúttal azt is jelenti, hogy szinte egy egész évszázad eszméi egyszerre élnek, jelentkeznek, hatnak a közéletben. Ez a tény talán a legszínesebben — vagy legplasztikusabban — képzőművészeti életünkben figyelhető meg. Azelőtt a generációk ellentéte, véleményének ütközése legfeljebb két generáció — apák és fiak — véleménykülönbségében, ellentmondásában, szembenállásában jelentkezett. Most négy együttélő, együtt tevékenykedő nemzedék egymástól különböző törekvéseit kell megkísérelni szintézisbe, egységbe foglalni a mai társadalomban. És itt jelentkezik az egyik döntő különbség a kapitalista és a szocialista társadalom között. A kapitalista társadalom ezt a feladatot képtelen megoldani, ez ma már világosan bebizonyosodott. S nagyrészt ebből adódnak ennek a társadalomnak életében naponta jelentkező törések, válságok, torzulások. Az ifjúság, főleg az egyetemisták lázadásai, negatív tiltakozó mozgalmai jellemzik a nyugat-európai és amerikai kapitalista társadalmat. Ezek az ifjúsági tömegindulatok csak tagadni tudják a jelenlegi állapotokat, de célt nem találnak, nem tudják megmondani, hogy miért akarnak harcolni. Jövőt nem látnak és nem tudnak mutatni. Ebből a helyzetből született meg a passzivitással tiltakozó hippizmus és a gyilkos agresszivitássá torzuló huliganizmus. Csak a szocialista társadalom tudja megteremteni a generációk közötti szintézist, a fiatalok, közép-nemzedékek és az idősebbek harmonikus összefogását a közös nagy célokért, a szocialista és kommunista társadalom felépítéséért. Csak a szocialista társadalomban élők képesek koncentrálni erőiket az emberiség nagy céljáért, a világ békéjéért. Ezeken a nagy, átfogó célokon belül meg tudjuk teremteni négy generáció, minden ma élő ember egységét a művészet és az irodalom, a nevelés, az ízlés terén, a közélet minden terén. Négy generáció eszméi súrlódva illeszkednek, néha viták, viharok zúgnak, de egyre tisztábban kristályosodik korunk egységes társadalmat építő uralkodó eszméje, és egyre világosabban látszik a kultúra növekvő jelentősége a társadalom alakításában. Hogy ismét a képzőművészet példáját idézzem: a viták és csaták viharából egyre győzelmesebben emelkednek ki a miniszterelnök elvtárs által is említett dekadens áramlatokkal és kisszámú sznob híveikkel szemben a forradalmi realizmus alkotásai. Negyedszázad már jelentős időszak a művészet életében. Huszonöt esztendő monumentális remekművei együtt már nagyszerű történelmi korszakot is jeleznek ; még ha a Műcsarnokban rendezett új művek kiállításán nem is tudtak erről beszámolni, az országban láthatók ezek a művek. Képzőművészetünk helyzete, véleményem szerint, megérne egyszer egy parlamenti vitát is, hiszen kiváló művészek és kulturális életünk legfőbb irányítói ülnek itt sorainkban. A nyugati kapitalista társadalmakban beláthatatlan bonyodalmak kezdetei jelentkeznek emiatt a korösszetétel miatt. Nyugati statisztika szerint az egész földet benépesítő emberiség kor szerinti megoszlása úgy alakul, hogy 1964. december 3l-e óta a világ lakosságának több mint a felét a húsz éven aluliak alkotják. Ebben nyilván szerepe van a „gyorsuló idő" okozta tüneteknek is. A gyorsulás folytán — amely egyébként rengeteg más társadalmi jelenséget is előidéz — a feltoluló új generációk utolérik az előttük állókat, amelyeknek átlagos életkora viszont éppen a legnagyobb létszámú fejlődő, illetve fejlődésben elmaradt országokban még nagyon alacsony. Ha ez — várhatóan hamarosan — megváltozik, akkor a kor szerinti megoszlásnak mai különös aránya is megváltozhat. Kétségtelen azonban, hogy ma ezeknek az adatoknak is nagy szerepük van abban, hogy a nyugati közvélemény, az ifjúságtól a filozófusokig, szorongásokkal telt, pesszimista, hogy például Angliát saját sajtója sűrűn nevezi depreszsziós nemzetnek, hogy már a hippik divatja is foszladozóban van s marad a kábítószer és a szex. Egy nyugati tanulmányból idézek néhány mondatot. Egy nyugat-európai lap „Anglia kifáradt, dühös fiataljai" című cikkében írja: „Mit mondhatunk egy tízéves korában már haldokló ifjúsági mozgalomról? A hippiknek hiányzott a mártírium. Az idealisták rájöttek — folytatja a tanulmány —, hogy bűnözők, szekszuális eltévelyedettek, megrögzött kábítószerfogyasztók között élnek. És anélkül, hogy elolvasták volna az egészségügyi szervek beszámolóit, tudják, hogy újból meghonosították Angliában a tetűt. És tudják, hogy rosszul tápláltak, legyengültek, gyakran megfáznak, sokszor betegek. A cowboy-nadrág télvíz idején nem nyújt megfelelő védelmet a tüdőgyulladás ellen." Nagyon messzire vezetne ezeknek a jelenségeknek bővebb részletezése és most itt nem erről van szó. Elég, ha most rámutatunk arra, hogy „a gyorsuló idő" tüneteinek, jelenségeinek felfedezése is kétféleképpen hat a kétféle társadalomban. Ott pánikot kelt felismert feszültségeivel, nekünk minden okot megad az optimizmusra, hiszen a gyorsuló idő, a társadalom fejlődésének meggyorsulása megrövidíti a szocializmus felé vezető utat is. \ Említettem azokat a nagy eszméket, amelyek nálunk négy együtt élő generációt egységbe foglalnak. Ezek sorába tartozik a Szovjetunió iránti barátságunk, szeretetünk is. Szeretnék röviden megemlékezni a Magyar—Szovjet Baráti Társaság munkájában szerzett legújabb tapasztalatainkról. A Társaság életében nagy jelentőségű változás történt. Alig több mint két hónappal ezelőtt, ez év április 2-án a Lenin Kohászati Művekben megalakult a Magyar—Szovjet Baráti