Országgyűlési napló, 1971. I. kötet • 1971. május 12. - 1972. december 14.

Ülésnapok - 1971-12

915 Az Országgyűlés 12. ülése, 1972. október 10-én, kedden 916 A zöldségellátás javításának módozatát sokan sokféle módon próbálják. Vannak, akik az árak emelésében, mások a különböző dotációkban, gépesítésben, termál- és fóliakampányban látják! Biztos, mindben van sok igazság! De — és ez a X. kongresszus határozataiból adódó magasabb színvonalon történő építés lényege is — a helyi lehetőségek számbavételével, a helyi erők legjobb kihasználásában és megtervezésében és ésszerűségében van a legnagyobb lehetőség! S ebben még vannak is elfekvő — nem millióink, hanem milliárdjaink! — És hadd mondjak el erre egy tapasztalatot választókörzetemből. A Hazafias Népfront Tiszakécske nagyközségi szervezete kezdeményezésére tanyai területen, ahol bokortanyás települések vannak — 12—15 család, főleg nyugdíjas termelőszövetkezeti tagok — zöldségfelvásárló telepeket létesített a helyi ÁFÉSZ. S egy ilyen kis területen 12—15 vagon zöldségfélét vásároltak fel a nyár folyamán minden különösebb állami vagy szövetkezeti dotáció vagy anyagi befektetés nélkül. Jól járt a népgazdaság kétszeresen, zöldséget kapott az ország, s ahol azelőtt 10—15 mázsa kukoricát termelt külterjesen egyegy nyugdíjas termelőszövetkezeti tag, most a háztájin 80—100 mázsa paradicsomot, pritamin paprikát, zöldbabot termeltek. Természetesen ezeknek a tagoknak a jövedelme is nő. Életkörülményeik is javulnak, és igen bizakodóak lettek ezek az öreg parasztemberek. S mit kellett tenni csupán? Valamit felismerni ; azt, hogy hátukon ezek az emberek nem cipelhetik el terményeiket 4—5 kilométerre a tanyáktól. Ez a területi gazdaságpolitika természetesen része annak a jó, becsületes, egészséges politikának, amelyet a Bács-Kiskun megyei pártbizottság kidolgozott és folytat a tanyai területeken a megyében. Ebből is kiemelkedik a villamosítás. A villamosítás vidéken nemcsak a szellemi kincsek, hanem az anyagi javak termelését is nagyban segíti. Lehet a villanyt öntözésre is felhasználni, tanyai iskolát világítani, lehet vele emberi életkörülményeket teremteni, természetesen az arra érdemes tanyákon. S lehetne vele a tanyai tehenek fejéséhez szükséges kis fejőgépeket hajtatni is, ha lennének ilyenek! Még sok zöldségre van szüksége a népgazdaságunknak. A bokortanyák termelése — tudom — nem fogja mind kielégíteni, de sok kicsi sokra megy, és még sok ilyen szó szerinti és jelképes bokortanyánk van országosan is! Élelmiszer-gazdaságunk problémái. zömmel a mezőgazdaság történelmi körülményeiből fakadnak. A mezőgazdaságban a tudatszint vonatkozásában, a szakképzettség terén is súlyos hiányokat örökölt a felszabadulás után népgazdaságunk. Történelmi jelentőségű változást csak a mezőgazdaság tömeges átszervezése hozott a hatvanas években. De ma minden eredményünk ellenére csak úgy léphetünk előre, a magasabb színvonal útjára, ha a mezőgazdaságban dolgozók szakmai képzettségi szintjének emelését kiemelt kérdésként kezeljük és megpróbáljuk a munkásosztály színvonalához közelíteni. A tennivalók alátámasztására megyénk területéről legyen szabad itt néhány tényt idéznem, s ez talán akkor mond többet, ha az iparéval hasonlítjuk össze. Közismert, hogy az iparban a vezetők 70 százaléka egyetemet, vagy főiskolát végzett. Megyénk mezőgazdasági vezetői közül, a 4108 különböző szintű vezető közül 828-nak van egyetemi vagy főiskolai végzettsége. Ez durván 20 százalék. De a legnagyobb probléma nem is abban jelentkezik, hanem abban, hogy a megye 175 termelőszövetkezetében és 69 szakszövetkezetében a 78 ezer tagból, akik közül több mint 50 ezer az aktív szövetkezeti tag, dolgozó — mindössze 1855 a szakmunkás. A mezőgazdaság megyénkben jelenleg olyan üzem, amelyben már vannak mérnökök, vannak segédmunkások, de kevés a technikus, még kevesebb a szakmunkás. A problémát tovább fokozza, hogy az utánpótlás kérdése sem megnyugtató, hiszen az általános iskolát végzett tanulók közül, akik szakmunkás pályára orientálódnak a megyében, 3620 jelentkezett az 1972— 73-as tanévben az iparba, s mindössze 503 jelentkezett mezőgazdasági tanulónak. Hiányként 2000-es számot tartunk nyilván. Ehhez hozzájárul még, hogy a végzetteknek is csupán kétharmad része helyezkedik el a mezőgazdaságban. Ez a probléma összetett, összetevőit a következőkben látjuk. Először is a szemléletben ! Még mindig nem tekintik a szülők szakmának a mezőgazdasági szakmát. Másodszor: mást várnak a tanulók, mint amit az üzemben kapnak. Ez adódik iskolai vagy pályairányítási hiányból vagy hibából. -Harmadszor: a szövetkezetek sem tesznek sokat a helyzet javításáért! Egyes mezőgazdasági szakiskolák a termelő üzemektől távol esnek. Miért nem lehet ma már a nagyközségek iskolái mellé mezőgazdasági területeken a jelenlegi iskolarendszeren belül kidolgozni és — a szakmai részt a vidéken is meglevő mezőgazdasági nagyüzemekre építve — a kívánalmaknak megfelelő mezőgazdasági szakmunkásképző iskolát létesíteni? Felelősséggel mérlegelve dolgunkat — akik ebben a megyében élünk és dolgozunk —tudjuk, hogy dolgunk nem kevés! A javítás módozata kidolgozás alatt van. Nem szabad azonban olyan téves nézethez és megoldásokhoz nyúlni semmilyen vonatkozásban, amely csak a területiség érdekeit vizsgálja, az össznépi népgazdasági érdekeket figyelmen kívül hagyja, esetleg annak a kárára old meg bizonyos problémákat. Gondolok itt a különböző helyi népgazdasági beruházásokra, állami megsegítések felhasználására is, hiszen ielentkeznek olyan nézetek, amelyeknek az állami pénz nem drága, s már jól megtanultak csak tenyeret tartani, de a központi szervek sem zárkózhatnak el semminemű takarékossági indokokra hivatkozva olyan területi jogos igények kielégítésétől, amelyek az egész népgazdaságnak segítséget tudnak nyújtani. Ilyent is tapasztalunk. Gondolok a megyében megvalósu-