Országgyűlési napló, 1971. I. kötet • 1971. május 12. - 1972. december 14.

Ülésnapok - 1971-11

783 Az Országgyűlés 11. ülése, ügyi Minisztérium ebben a munkában már javában benne van. A másik kérdés, amellyel foglalkozni szeretnék, az öregek problémája. Már a múlt század vége óta népességünkben az idősebb korcsoportok — közelebbről a 60 év felettiek — aránya fokozatosan, sőt gyorsuló ütemben növekszik. Sajnálatos módon a hosszabb élet nem jelent egyben jobb egészséget, és a magas életkor sokszor egyértelmű a betegséggel. Egyre több ember szorul gondozásra, ápolásra, de a legenyhébb esetben is mások segítségére. Nem hazai specialitás, hanem világjelenség, hogy a társadalmi fejlődés iránya, a mindenütt meglevő lakáshiány, a kenyérkeresők számának a családon belüli növekedése átalakította a családi élet hagyományos rendjét, és az elaggott szülőkkel egyre kevésbé tudnak, vagy éppen hajlandók törődni, ami még csak fokozza a magas életkorral amúgy is együtt járó bajt, sőt nyomorúságot. Ennek az emberileg eléggé szomorú jelenségnek az enyhítésére szolgáló korszerű eszköz az úgynevezett szociális otthon, amelynek számos minőségi fokozata van az azylum jellegűtől a fényűző otthonokig, amelyekben ki-ki élheti, vagy éppen tengetheti többé-kevésbé magányos életét. Szükségtelen részletezni, mekkora súllyal nehezedik ez a kérdés sok családra és végső soron az egész társadalomra. A probléma nem új keletű. Arra emlékeztetek, hogy a törvények általában nem azt szokták imperative előírni, amire az emberek maguktól is készek, hanem rendszerint azt, amire a törvény erejével kell rászorítani őket. Az öregek helyzetének ősrégi gondjára utal a bibliai tízből a negyedik parancsolat, amely a szülők tiszteletére szólít fel, feltehetően abból eredően, hogy már a törvényhozó Mózes idejében sem volt kevésbé aktuális ez a kérdés. (Mozgás.) Tisztelt Országgyűlés! Már csak a társadalmi berendezkedésünk alapelvéül szolgáló emberséges érzület is kötelez bennünket rá, hogy többet foglalkozzunk ezzel a kérdései. Nem hinném, hogy sokan vannak köztünk, akik úgy érzik, hogy már kellően viszonozták szüleiknek azt, amivel tartoznak nekik. Valójában örökre adósaik maradunk, még akkor is, ha mëgteszszük értük, amit csak tehetünk. Jól ismerjük a példákat arra, hogy sokan még ezt is elmulasztják. De van a dolognak egy társadalmi oldala is. Az öregek végigdolgozták életüket hasznos munkával, és a társadalom nem tesz eleget az irántuk való kötelességének csupán azzal, hogy nyugdíjban részesíti őket, mert ezt sokan képtelenek felhasználni, hiszen ilyen vagy olyan okból magukkal tehetetlenek. Bármekkora gond is, kötelességünk törődni vele, hogy emberhez méltó módon éljék le öreg napjaikat, ha már egyszer a természet és a mi tudatlanságunk nem tudja széppé tenni az öregséget az emberek zöme számára. Ideális megoldás — sajnos — nincs, de. így is sokat lehet tenni. Előttünk van a veszprémi, vagy még inkább az óbudai példa az idős embereknek nyújtott, társadalmi úton megszerve1972. június 23-án, pénteken 784 zett házi gondozásra, ami lehetővé tette, hogy a még tűrhető állapotban levő idős embereknek ne kelljen odahagyniuk megszokott környezetüket, amelyhez ragaszkodnak. Kétségtelenül sokan vannak így is, akiknek intézeti gondozásra és ápolásra van szükségük, tehát szociális otthoni elhelyezésre. Az Országos Statisztikai Hivatal múlt évi adatai szerint hazánknak 1 750 000 hatvan évnél idősebb lakosa és ugyanakkor 27 600 szociális otthoni férőhelye van. Más szóval minden száz 60 évnél idősebb emberre összesen másfél szociális otthoni ágy jut. Az igény nyilván nem ennyi. A múlt évben hét. ezer benyújtott igényből 4 ezret kellett helyhiány miatt visszautasítani, de ez a négyezer kérelem sem fejezi ki a tényleges, és különösen a várható igényt. Tökéletes megoldás nincs, csak az, ha nem öregszünk meg. A napokban Debrecenben jártam és megmutattak ott egy újonnan létesített, valóban szép és kitűnően szervezett szociális otthont. Elnéztem az erkélyen álldogáló sötét ruhás öregeket, a semmibe néző fáradt tekinteteket és azt kérdeztem magamtól: hát milyen is az a szép öregség. Bármint van is, az öregeken meg kell próbálni segíteni. Sokat tehetne a népfrontmozgalom a házi gondozás megszervezésével, de volna egy másik elgondolásom is. Lehetne létesíteni egy új biztosítási ágat, amely mondjuk 25 évi díjfizetés árán egy kis szociális otthoni, nem férőhelyet, hanem lakást nyújtana a biztosítottnak. Amikor a biztosított ide beköltözik, eddigi lakását átadhatná a tanácsnak, vagy amikor meghal, akkor a szociális otthoni lakása is a tanács tulajdonába kerülhetne. A befizetett díjak és kamataik hozzájárulhatnának az otthonok létesítéséhez, amelynek költségei ilyen módon mérséklődnének, míg a fenntartási költség egy részét a nyugdíjakból lehetne fedezni. Tisztelt Országgyűlés! A régi szólás szerint „Memento móri" — emlékezz rá, hogy meg kell halnod. Legalább ennyire fontos volna arra is gondolni, hogy többnyire előbb meg is kell öregedni. Többet kell foglalkoznunk ezzel a kérdéssel részint emberségből, részint a társadalom iránt érzett felelősségből, de nem utolsósorban önzésből, mert egyszer mindannyiunk felett eljár az idő. Tisztelt Országgyűlés! Oda térek vissza, ahonnan kindultam, őszintén bízom benne, hogy leküzdjük átmeneti gazdasági nehézségeinket és ezért a törvényjavaslatot elfogadom és köszönöm a figyelmet. (Taps.) ELNÖK : Szólásra következik Rubóczki Istvánné képviselőtársunk. RUBÓCZKI ISTVÁNNÉ: Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársak! A pénzügyminiszter elvtárs expozéját figyelemmel kísérve, engedjék meg, hogy néhány mondat erejéig elmondjam az 197l-es zárszámadással kapcsolatos észrevételemet, tapasztalatomat. Megyénkben,. Szabolcs-Szatmár megyében is közvetlenül érzékelhető a fejlődés az 1971-es évben is. Az 1970-es árvíz okozta károk jó részét sikerült helyreállítani. Növekedtek az ipari munkahelyek, erősödtek és gyarapodtak termelőszövet-