Országgyűlési napló, 1971. I. kötet • 1971. május 12. - 1972. december 14.

Ülésnapok - 1971-11

781 Az Országgyűlés 11. ülése, 1972. június 23-án, pénteken 782 a kórházba, vagy a klinikára. Hogy egy-egy százaléknak mekkora a jelentősége, az kiviláglik például az Egészségügyi Minisztérium 1970. évi kimutatásából, amely szerint az említett évben az országban a körzeti ellátásban, valamint a rendelőintézetben külön-külön több mint 54— 54 millió betegvizsgálat történt és kórházainkban több mint egymillió 700 ezer beteget ápoltak ebiben az évben. Ezek szerint minden magyar állampolgár az újszülöttől az aggastyánig bezárólag évenként legalább öt ízben volt körzeti orvosnál, ugyanannyiszor rendelőintézetben és minden hatodik magyar állampolgár feküdt kórházban az 1970-as évben. Ezek a számok nem egyszerűen azt jelentik, hogy olyan rettenetes betegek volnánk. Minél több beteg kerül át indokolatlanul a magasabb ellátási szintre, annál magasabb a fajlagos költség, illetve a fölösleges és a haszontalan kiadás. A szintek közti indokolatlan mozgás egyúttal túlterhelést is jelent, tehát a munka hatásfokának csökkenését, az egy betegre fordítható idő megrövidülését, a fekvőbeteg-intézetekben pedig növeli az amúgy is ismert ágyhiányt. Ezzel az elemzéssel párhuzamosan tisztázandó az a kérdés is, hogy milyen okokból ered az egyes ellátási szintek közötti indokolatlan -mozgás. Belátható, hogy a struktúra csak akkor felel meg a kívánalmaknak, ha minden szinten teljesül nemcsak az, ami éppen lehetséges, hanem az is, ami szükséges. Az okok közül néhányat különös vizsgálat nélkül is ismerünk. Nincs szó orvoshiányról, hiszen a ma meglevő majdnem 25 000 orvossal az ország igen-igen előkelő helyet tölt be a világranglistán. Orvosaink területi és szakok szerinti megoszlása más kérdés. Tévedés volna azt gondolni, hogy az orvosok elhelyezkedésében a hálózat különböző szintjein kizárólag, vagy akár túlnyomólag a kereseti viszonyok játszanának döntő szerepet. Ennél fontosabb az a szubjektív mozzanat, hogy a túlzsúfolt rendelőkben az orvosok jelentős része nem érzi azt, hogy a hivatásának és a képzettségének, szakmai ambícióinak megfelelő magas minőségű munkát tud végezni, és sokszor ezért húzódozik az ilyen állásoktól. A rendelőintézetek jelentős részében a technikai adottságok nem teszik lehetővé a kvalifikált munkát. A megoldás elvileg egyszerű: a szocialista betegellátás alapelvének, a kórházi — rendelőintézeti egységnek a következetes megvalósítása, és annak a biztosítása,, hogy a rendelőintézeti orvos az általa kezelt beteget ne veszítse szem elől és lássa munkájának eredményét. A rendelőintézetek személyi és dologi ellátás tekintetében olyan színvonalra emelendők, hogy mindazt, ami egyáltalán járóbetegen elvégezhető a tudomány mai állása szerint, azt valóban ott megfelelő módon el is lehessen végezni. Az orvosok kiképzésében és nevelésében oda kell hatnunk, hogy a fiatalok a kórházon kívüli munkát is olyannak érezzék, amiben hivatásuk magaslatán állhatnak és érezhetik a jól végzett munka örömét. Másfelől azonban az ehhez szükséges objektív feltételekre is szükség van. A körzeti orvosi és a rendelőintézeti munka minőségét részben az erre irányuló képzéssel lehet javítani, részben azzal, hogy mentesítjük az orvosokat a felesleges adminisztráció nyűgétől. A legalább tíz éven át képzett szakorvost nem használhatjuk receptmásolásra és valamiféle egészségügyi közelekedésirányító funkcióra sem kárhoztathatjuk, eredeti hivatásának gyakorlása helyett. Könnyen meglehet, hogy a vázolt körülmények között a kórházfejlesztési elképzeléseink • is módosulnának. Az utóbbi vonatkozásban arra emlékeztetek, hogy egyre több szó esik arról, hogy kórházépítkezésünk mind költségesebb és műszaki szempontból még így sem hibátlan. Azt hiszem, a jelenlegi körülmények között mind az építtetők, mind a tervezők ambícióit más irányba kellene terelni és meg kellene értetni, hogy a „kétszer ad, aki gyorsan ad" elv ma különösen érvényes, más szóval, ha az égető hiányokat kisebb ráfordítással, rövid' idő alatt pótolni tudjuk, az lényegesen többet ér, mintha évszázadra szánt létesítményekre beláthatatlanul sokáig kell várni. Kórházügyünk legégetőbb feladata ma nem az abszolút ágylétszám szaporítása, hanem a zsúfoltság csökkentése és — ami nem nagy dicsőség Semmelweis hazájában — a higiénés viszonyok gyökeres megjavítása. A modern higiéné követelményének és a korszerű műszaki kívánalmaknak egyszerűbb és olcsóbb épületekben is eleget lehet tenni. A külföldi tanulmányutakon ezeket kellene elsősorban megszemlélni és mintául tekinteni, semmint a modern kórházépítés luxuspéldáit. A tudományban az a modern, ami jó. Nem a bonyolult vagy divatos építészeti megoldások, hanem a könnyen kezelhető, tisztán tartható épületek és megbízható gépek biztosítják az egészségügyben a hatékonyságot és a valódi korszerűséget. Nem szeretnék valamiféle „neobarakk" korszak előhírnökeként szerepelni, de akár barakknak, akár pavilonnak nevezzük azt, amire gondolok és amire a világon sok bevált példa van, legjobb meggyőződésem szerint célszerű dolgot javasolok. Javasolom az ilyen építmények tervezésére vonatkozó, magas összeggel jutalmazandó pályázatok kiírását, vagy bevált külföldi példák átvételét. Az elmebetegek elhelyezésére szolgáló ágyak nyomasztó hiányát pótolni más megoldással még megkísérelni sem lehet. De beszámolhatok a tisztelt Országgyűlésnek olyan né- , hány nap alatt összeszerelhető műtőtraktusról Î is, amihez fogható modern operáló helyiség az országban nem valami sok akad. Nagyon kérem a kormányt ezeknek a lehetőségeknek gondos mérlegelésére, amelyek kórházépítésünk kulcskérdését jelentik tulajdonképpen. A vázolt kérdéseket összefoglalva arra utalnék, hogy a lehetőségeinkhez szabott átfogó és hosszabb távú tervek az egészségügyben is, mint minden más ágazatban, a struktúra és a hatékonyság összefüggésének és a gazdaságosságnak tudományos szintű konkrét elemzését kívánják meg/ Igen örvendetes, hogy az Egészség33*