Országgyűlési napló, 1971. I. kötet • 1971. május 12. - 1972. december 14.

Ülésnapok - 1971-11

779 Az Országgyűlés 11. ülése, 1972. június 23-án, pénteken 780 (Elnök: APRÓ ANTAL — 10.01) ELNÖK: Az ülést megnyitom. Napirendünk szerint folytatjuk a Magyar Népköztársaság 1971. évi költségvetésének végrehajtásáról szóló törvényjavaslat tárgyalását. Dr. Petri Gábor képviselőtársunknak adom meg a szót. DR. PETRI GÁBOR: Tisztelt Országgyűlés! A tárgyalt törvényjavaslatnak, akárcsak a pénzügyminiszter elvtárs által benyújtott szóbeli tájékoztatásnak a gondossága és őszintesége, azt a megnyugtató érzést kelti bennünk, hogy a kormány nemcsak alapos ismerője, hanem egyúttal ura is a gazdasági helyzetnek, s így a népgazdaság fejlődése, a nehézségek ellenére, a IV. ötéves terv programja szerint folyhat tovább. Mai napirendünk eléggé zsúfolt, és ha most azt mondanám, hogy a törvényjavaslatot mindezek alapján elfogadom, elfogadásra ajánlom, és evvel gyorsan visszaülnék a helyemre, biztosan élénk sikert aratnék. Ügy érzem azonban, hogy le kell mondanom erről a könnyű sikerről, és bár előrebocsátom, hogy elfogadom a törvényjavaslatot, még nem ülök le, hanem a beszámoló egy egészségügyi és egy szociálpolitikai vonatkozására igyekszem felhívni a tisztelt Országgyűlés és a kormány figyelmét. A legutóbb megszavazott új egészségügyi törvény tárgyalása » során alkalmunk volt tájékozódni a szocialista egészségügy imponáló teljesítményeiről, amelyek jogos büszkeséggel tölthettek'el mindannyiunkat anélkül, hogy az úgynevezett világszínvonal emlegetésével valamilyen provinciális ízű önelégültségbe süllyednénk. Az 1971-es évről szóló beszámoló egészségügyi adatai arra utalnak, hogy még éppen mi sem mondhatjuk el Petőfit idézve, hogy „Megálljunk, mert itt van már a Kánaán". Az egészségügyi alakulására jellemző, hogy a társadalmi fejlődés nyomán ráháruló nagy feladatoknak csak úgy tudott eleget tenni, hogy erejét alkalmanként a legsürgősebb feladatok megoldására fordította és csak a legutóbbi években jutott oda, hogy időt találjon átfogó felmérésekre és hosszabb távú tervek kidolgozására. Szükségtelen rámutatni, hogy a legjobb terv is csak akkor számíthat sikerre, ha összhangban van a népgazadság teljesítőképességével. Ha ma egyszerűen azt szorgalmaznánk, hogy az egészségügy nagyobb részesedést kapjon a nemzeti jövedelemből, joggal lehetne ellene vetni, hogy még a rendelkezésére álló lehetőségeket sem képes teljes egészükben felhasználni. Nem szeretnék most foglalkozni az egészségügyi beruházások sanyarú állapotával és ennek összetevőivel, csak arra utalok, hogy a kérdés rendezése nemcsak fontos, hanem sürgető is. Pénzügyi tekintetben arra utalnék, hogy a szociális és az egészségügyi kiadások összevonása a költségvetésben, valamint a ráfordítások évről évre emelkedő összege annyiban félrevezető, hogy elfedi azt a tényt, hogy a szociális kiadások elsősorban a nyugdíjak és a segélyek következtében automatikusan nőnek, ugyanakkor a szorosan vett egészségügyi ráfordítások növekményének zömét lekötik az új létesítmények, és az árak emelkedése, így tehát az eredendően fogyatékos ellátottság a gyors tudományos és műszaki fejlődéssel nehezen tart lépést. A Központi Népi Ellenőrzési Bizottság múlt évi alapos vizsgálata erről a jelenségről világos képet adott. A zárt költségvetéssel működő intézményeknek komoly nehézséget okoz az importárak gyors emelkedése, továbbá elég sok nélkülözhetetlen, de szabad áron forgalmazott anyag és eszköz árának emelkedése, mely a minisztérium jelentésében átlagosan 6 százaléknak jelzett értéknek esetenként a sokszorosát teszi ki. Igen zavaró, hogy az említett kellékek beszerzésére szolgáló pénzügyi keretek az utóbbi 8—10 évben szinte, vagy teljesen változatlanok, így tehát a teljesebb igazság az, hogy az egészségügy csak a beruházási programját nem tudja teljesíteni, de a beszerzések területén a szükségletek jelentősen meghaladják a költségvetésben biztosított lehetőségeket. Ezenkívül az éves költségvetés rendszere komoly akadálya az olyan beszerzéseknek, amelyek az egy évi keretben nem férnek el. Bár a hiányok nyilvánvalók és a pótlásuk sürgető is volna, ezúttal nem kérni szeretnék, csak javasolni valamit. Tekintet nélkül a munka speciális jellegére, az egészségügyi ellátás, mint üzemi tevékenység, valójában ugyanazoknak a közgazdasági elveknek van alávetve, mint a népgazdaság bármely más ága, a kereslet és kínálat viszonyának, a beszerzési piacnak és mindenekelőtt a gazdaságosság elvének, melybe a munkaintenzitás, a kapacitások kihasználása, a munka hatásfoka, szóval a termelékenység tartozik. Ezt az elvet igyekszem konkrétan demonstrálni. Az egészségügyi ellátás három szinten folyik. A körzeti orvosi tevékenységben, a rendelőintézetekben és a fekvőbeteg-intézetekben. Mind a költségesség, mind a hatásfok szempontjából, növekvő sorrendben soroltam fel a szinteket. A felszabadulás óta folyó következetes fejlesztés során nem részletezendő, de érthető okból viszonylag a kórházépítés üteme volt a leglassúbb. Ha azonban valaki évről évre figyeli a körzeti orvosi állások és a rendelőintézeti órák és állások folyamatos szaporodását, valamint azt, hogy az állások egy része ma már vagy nem tölthető be, vagy nem a megfelelő módon tölthető bej akkor meg kell állapítania, hogy ebben a tekintetben a mennyiségi növekedés átcsapása minőségben nem várható, sőt egy kritikus érték fölött éppen visszájára fordul a növekedés azáltal, hogy valójában az egy főre eső felelősséget csökkenti. Minthogy * mindhárom szintre feltétlen szükség van, de a három szint aránya egyelőre nem alakul hatásfokuk tüzetes elemzésén, ennek a vizsgálatnak az alapos elvégzése a hatékonyabb távlati fejlesztésnek előfeltétele. Azzal tisztában kell lenni, hogy sehol a világon nincs olyan társadalombiztosítás és betegellátási rendszer, mellyel mindenki meg volna elégedve. De az is kétségtelen, hogy minden rendszer javítható, ha fogyatékosságait pontosan ismerik. Esetünkben szorosan vett szakmai vizsgákról van szó, melynek azt kellene eldöntenie, hogy a betegek hány százaléka kerül át indokolatlanul a körzetből a járóbeteg-ellátásba és az utóbbiból