Országgyűlési napló, 1971. I. kötet • 1971. május 12. - 1972. december 14.

Ülésnapok - 1971-10

759 Az Országgyűlés 10. ülése, 1972. június 22-én, csütörtökön 760 terén a hegyvidéki borvidékeken fennálló problémákra, és egyben kérni az illetékes országos hatáskörű szerveket a problémák rendezésének szükségszerű megoldására. Tisztelt Országgyűlés! Az 1971. évi állami költségvetés végrehajtásáról szóló jelentést elfogadom és képviselőtársaimnak elfogadásra ajánlom. (Taps.) ELNÖK: Szólásra következik dr. Marton Zoltán képviselőtársunk. DR. MARTON ZOLTÁN: Tisztelt Országgyűlés! Az utolsó évek költségvetési és zárszámadó jelentéseiben vissza-visszatérő probléma a munkaerőhelyzet feszültsége. Ezen a kérdésen gondolkozva, úgy érzem, van néhány olyan terület, ahol bizonyos utánpótlást és tartalékot nem használtunk ki kellőképpen, és vannak még lehetőségeink. Itt elsősorban a balesetek és különféle betegségek folytán munkaképességükben csökkentértékűvé vált emberekről és a nyugdíjas korban levő munkaképes emberekről van szó. Az egyénnek és a társadalomnak egyaránt érdeke, hogy a munkaképességükben károsodott emberek megmaradt képességük kibontakoztatásával hasznos tevékenységet fejtsenek ki. Erre bőven van lehetőség, hiszen a különböző kormányhatározatok és miniszteri utasítások lehetőséget adnak rá. A rehabilitációt nem szabad úgy felfogni, mint egy szociális juttatást, mert az túl az egyén problémáinak megoldásán, munkaerőkérdés is. Egy nép nemzeti vagyonát elsősorban nem a talaj kincsei jelentik, hanem a lakosság munkájának megszervezése, munkatapasztalatainak konzerválása. Nem szabad egy szakmunkás tapasztalatait mellőzni csak azért, mert az adott munkakört már nem tudja ellátni. Meg lehet és meg is kell tudni keresni minden sérült számára azt a munkakörülmény-módosítást, ahol munkatapasztalatait, fogyatékosságai ellenére is hasznosíthatja. Az itt befektetett összegek később bőven megtérülnek. Az ENSZ mellett működő rehabilitációs bizottság adatai szerint az egész világon mintegy százmillió rehabilitációra szoruló ember él. Magyarországon hozzávetőleges becslések szerint körülbelül 300 ezer rehabilitálandó lehet, de ebből 200 ezerre tehető azok száma, akik jelenleg nem dolgoznak, de megfelelő munkakörmódosítással és átképzéssel bevonhatók lennének a termelésbe. A szakemberek véleménye szerint nincs olyan fogyatékos, akit ne lehetne megtanítani legalább arra, hogy személyes szükségleteit gyámolítás nélkül tudja megoldani otthonában. Nagyon sok munkaképes, de közlekedésképtelen ember számára lehetne biztosítani munkalehetőséget bedolgozási formában is. De ez a módszer — sajnos, — nálunk még nem elterjedt. Tisztelt Országgyűlés! Hazánkban a szociálpolitikai feladatok között egyre jelentősebb helyet foglal el a csökkent munkaképességű dolgozók védelme, helyzetük javítása. A központi rendelkezések és intézkedések elsősorban annak az elvnek a kialakítását szorgalmazták, hogy a csökkent munkaképességű dolgozók egészségének védelme munkájuk gazdasági hasznosításával összhangban valósuljon meg. Fontos elvként érvényesül az is, hogy a vállalatokat a gazdasági érdekeltség helyesen orientálja az e kérdésekkel kapcsolatos döntéseknél. A rendelkezések kiadása óta eltelt idő alatt nem történt mindenütt olyan előrehaladás, ami ezen a téren elvárható lett volna. Ezt egyébként a KNEB-vizsgálat is megállapította. A vállalatok felmérték a csökkent munkaképességű dolgozók számára alkalmas munkahelyeket, de ezek zöme kisegítő munkakört tartalmaz. A vállalati rehabilitációs bizottságok tevékenysége is formális a legtöbb helyen. Csak ritkán történik kezdeményezés arra, hogy a csökkent értékű dolgozók számára megmaradt képességeik figyelembevételével keresnének vagy szerveznének olyan munkakört, ahol teljesértékű tevékenységet tudnának kifejteni. A gyakorlat általában azt igazolja, hogy a csökkent munkaképességű dolgozót az üzemen belül helyezik el könnyebb munkára, például szakmunkást a portára, és nem keresik a dolgozó, valamint a vállalat számára egyaránt gazdaságos megoldást. Számtalan hazai és külföldi példa igazolja, hogy a magas színvonalon megszervezett és szakmailag is összehangolt rehabilitáció alkalmas arra, hogy a baleset, vagy egyéb ok miatt egészségükben károsodott emberek döntő többségét visszahelyezze jogaiba és társadalmi keretei közé. Hazánkban az egészségügyi rehabilitáció megvalósítása érdekében több kezdeményező lépés történt. Sok egészségügyi intézményben éppen ilyen céllal tart hosszabb ideig a gyógykezelés, a gondozáshoz egyidejűleg rehabilitáció is járul. Járóbetegellátó intézményeinkben pedig rendszeresen folyik ilyen tevékenység. Mint jó példát szeretném itt kiemelni a Központi Baleseti Rehabilitációs Intézetet, mint olyan intézményt, amely több vállalattal tart fenn kapcsolatot azzal a céllal, hogy az ott balesetet szenvedett és újra foglalkoztatott dolgozók gondozását és ellenőrzését szakszerűbben végezze. Ez az intézet együttműködik a Fővárosi Kézműipari Vállalattal, ahol a rehabilitációra szoruló baleseti sérültek többsége korán átkerül a vállalathoz oly módon, hogy a rehabilitáció már úgyszólván a betegágyon megkezdődik. Az itt szerzett tapasztalatok azt igazolják, hogy ha egy egészségében károsodott egyén részben vagy egészében elvesztette munkaképességét, számára hihetetlen nagy biztonságot jelent és még a gyógyulás időtartamát is lerövidíti az a tudat, hogy nem marad teljesen nyomorék és nem szorul könyöradományokra. Az így munkába állított egyének azt is bebizonyították, hogy a többiekkel teljesen egyenértékű munkaerőt képviselnek és az átlagosnál szilárdabb munkamorállal, óriási akarattal igazolják nap mint nap hasznosságukat. Ez a vállalat mintegy 9 ezer dolgozót foglalkoztat szerteágazó termelő részlegeiben, akik közül 3 ezer felett van a csökkent munkaképességűek száma. Ezeknek mintegy fele bedolgozó szisztémában végzi munkáját. — Csak példaképpen mondom el —, hogy a vállalat 1971. évi