Országgyűlési napló, 1971. I. kötet • 1971. május 12. - 1972. december 14.

Ülésnapok - 1971-10

721 Az Országgyűlés 10. ülése, 1972. június 22-én, csütörtökön 722 zökkel szinte lehetetlen, de nem is cél, hogy a vállalati kategóriába tartozó feladatokat megoldjuk. Véleményem szerint az azonban feladatunk, hogy időről időre tudatosan korrigáljuk a céloktól eltérő folyamatokat, aminek egyik előfeltétele a központilag szabályozható keretek olyan kialakítása, hogy azok teret adjanak, sőt ezen túl ösztönözzenek a differenciálásra. Tisztelt Országgyűlés! Az írásos anyagból, az eddig itt elhangzottakból egyértelműen csendül ki, hogy gazdaságunk további fejlődésének kulcskérdése a társadalmi termelés hatékonyságának erőteljes növelése. Ezt a célt a IV. ötéves tervről szóló törvény is pontokba foglalva rögzíti. A hatékonyságnövelés általánosságban megfogalmazott és nem teljes körűen felsorolt módozatai között érthető módon nem szerepel külön kiemelten az anyagmozgatás fejlesztése. Ki nem mondva azonban az említett hatékonyságnövelő tényezők többsége mögött értelemszerűen meghúzódik az anyagmozgatás korszerűsítésének szükségessége is. A munka termelékenységének emelése, az állóés forgóeszközök kihasználásának javítása, a fejlesztési eszközök hatékonyabb felhasználása, a korszerűbb termelési eljárások bevezetése és a szervezés színvonalának emelése mind kapcsolatban áll vagy kapcsolatba állítható az anyagmozgatás színvonalával. Ebből következik, hogy az anyagmozgatás a hatékonyságnövelés egyik alapvető eszköze, a termelési, fejlesztési folyamatok szereves része. Ezért a folyamatok többi elemeivel összhangban történő fejlesztésével az anyagmozgatás műszaki és szervezési színvonala meghatározza az egész folyamat hatékonyságát, különösen akkor, ha az a gépesítésnek technológiai fejlesztésével, rendszertervezéssel és korszerű üzemszervezéssel párosul. Szeretném kihangsúlyozni, hogy meglátásom szerint az anyagmozgatás korszerűsítése korántsem azonosítható a beszerzett anyagmozgató gépek számával. Igaz, az alapvető müveletek és az anyagmozgatás jelenlegi diszharmóniájának feloldása gépesítésen is múlik. De gyakorlati tapasztalatom szerint döntő a minimális gépesítéssel vagy ,e nélkül a vállalaton belüli racionális .üzemszervezés is; folyamatszervezés, a legrövidebb szállítási útvonalak megválasztása, a meglevő anyagmozgató gépek jobb kapacitáskihasználása és sorolhatnám tovább. Hogy van-e itt tennivalónk? Legyen szabad csupán néhány példát felsorolnom, 1970-ben az építőipari vállalatoknál működő toronydaruk teljesített gépüzem-órái 22 százalékát tették ki a naptári időalapnak. Ugyanez a százalék 1965-ben 18 volt, vagyis öt év alatt bizony vajmi keveset javult a kihasználás foka. Az autódaruk 1970-ben teljesített gépüzem-órái 23,6 százalékát, 1965-ben 22.1 százalékát, a lánctalpas daruké 24,3 százalékát tették ki a naptári időalapnak. Itt az idézőjelbe tett fejlődés negatív irányú, mivel 1965-ben a kihasználás foka 26,8 százalék volt. Tény és biztos, hogy a szakminiszter elvtárs gondolatban már meg is adja a választ, hogy a karbantartás, javítás, munkahelyek közti átirányítások nem teszik lehetővé a 100 százalékos kihasználást. De az is biztos, hogy jobb munka- és folyamatszervezéssel a jelenlegi kihasználás jelentős mértékben fokozható lenne. Gyakori, hogy az új, nagyobb hatásfokú gépek, berendezések optimális kihasználására a munkaerőhiány következtében nincs mód. A munkaerőhiányt azonban igen sok esetben az eredményezi — és erre a pénzügyminiszter elvtárs is utalt, —, hogy igen sok munkaerőt gazdaságtalanul köt le a régi, elavult gépek üzemeltetése. Ezeknek a gépeknek, berendezéseknek kiselejtezése munkaerőt szabadíthatna fel a termelékenyebb berendezések több műszakos, gazdaságos üzemeltetéséhez és tegyük hozzá, olyan anyagok, termékek előállításához, mint például az acélöntvény, ahol a kapacitáskihasználatlanság éves szinten több mint tízezer tonna. Ha csak a tízezer tonnával számolunk, akkor ennek értéke hazai áron számolva két és fél millió dollár. A tényleges beszerzési ára azonban, mivel kis szériákról van szó, eléri a 4,5—5 millió dollárt. A népgazdaság, tehát valamenynyiünk érdeke, hogy a munkaerő-áramlást műszaki fejlesztéssel és a gazdasági szabályozókkal a magasabb nemzeti jövedelmet termelő tevékenység irányába tereljük. Ennek egyik fontos területe — mint arra már utaltam — az anyagmozgatással lekötött 1—1,2 millió fő egy részének más területre való irányítása, különös tekintettel arra, hogy a meglevő tények alapján tudomásul kell vennünk, hogy míg a harmadik ötéves tervidőszakban 1 millió 200 ezer új munkavállaló lépett be, a IV. ötéves tervben mintegy 800 ezer, az V. és VI. ötéves terv időszakában 6—700 ezer új munka-vállalóra lehet csak számítani és ezek közül — meggyőződésem szerint — a magasabb iskolázottság, a jobb munkakörülmények iránti igény következtében egyre kevesebben fognak vállalkozni anyagmozgató-rakodó munkára, még akkor is, ha a kereseti arányok más vetületei szempontjából az átlagos fejlesztésnél többszörösen magasabb bérszínvonalat biztosítanánk is. Ez a struktúra szükségessége mellett kedvező is volna, mivel a már bizonyos ipari kultúrával rendelkező munkásokat kevesebb anyagi és ' szellemi befektetéssel lehetne átképzésük után átirányítani magasabb színvonalat jelentő munkára. Tisztelt Országgyűlés! Azt, amit most röviden elmondtam, az utolsó évtizedben nagyon sok tanulmányban leírták. Az anyagmozgatás gépesítése számokban is nehezen kifejezhető ankéton szerepelt témaként, azt sem mondhatom, hogy eredménytelenül. Sajnos azonban a kérdés gyakorlati megvalósítása rendkívül lassú ütemű, s a jövőt illetően ennek visszahúzó ereje egyre nő. Az utóbbi időben, főleg vállalaton kívüli területen, hallani olyan megállapításokat, mintha ez csak, vagy legalábbis döntő mértékben azon múlna, hogy a vállalatok, illetve azok vezetői mennyire szimpatizálnak ezzel a kérdéssel. A többség azonban látja és tudja, hogy ennél sokkal többről van szó. A jelenleg érvényben levő gazdasági szabályozók nem ösztönzik a vállalatokat az anyagmozgatással kapcsolatos élőmunka-ráfordítás csökkentésére.