Országgyűlési napló, 1971. I. kötet • 1971. május 12. - 1972. december 14.

Ülésnapok - 1971-7

531 Az Országgyűlés 7. ülése, 1971. december 21-én, kedden 532 nyét fejezte ki, hogy a MÉM-tárca a szarvasmarhatartás jövedelmezőségének kérdését saját erőforrásaiból nem tudja megoldani, jelentősége miatt a kérdést a kormány elé szükséges terjeszteni. A mezőgazdasági állandó bizottságban lefolytatott vitában azonban még más nyugtalanító kérdések is felszínre kerültek. Nevezetesen úgy tűnik, hogy a szarvasmarha-tenyésztés fejlesztésében egy átrendeződés indult meg. Több tájegység is megjelölhető az országban, amelyet hagyományosan szarvasmarhatartó tájegységként tartunk nyilván, és ahol a szarvasmarhasűrűség nagyobb az országos átlagnál. így többek között Zala, Vas és Somogy, és így tovább, megyék egyes tájegységeit sorolhatjuk ide. Ezek a tájegységek nagyrészt a dunántúli és északi dombvidékeken találhatók, részben a korábban kedvező legelőadottságok miatt. Ismeretes, hogy a dunántúli és északi dombos-vidékeken a mezőgazdasági termelés intenzitását — így a növénytermesztés színvonalát is — nagymértékben befolyásolja a szarvasmarha-állomány nagysága és termelési színvonala. Mivel azonban az elmúlt évtizedekben a szarvasmarhatartás általában veszteséges volt, vagy legalábbis a többi ágazattal szemben nem volt versenyképesen nyereséges, a hagyományos szarvasmarha-tenyésztéssel rendelkező tájegységek szocialista nagyüzemei nem tudtak megerősödni. Tehát éppen arra fizettek rá, hogy szarvasmarhát tartottak, noha ezzel végsősoron nemcsak mezőgazdasági, hanem fontos népgazdasági érdekeket is szolgáltak. Ismeretes, hogy a szarvasmarha-tenyésztés fejlesztése a mezőgazdaság egyik legnagyobb anyag- és eszközigényes területe. A fejlesztésre tehát a jelenlegi közgazdasági ösztönzőink között, elsősorban a jó termőhelyi adottságokkal rendelkező, akkumulálni képes üzemek vállalkozhatnak, ahol viszont a szarvasmarhatartás nélkül is megvalósítható a jövedelmező gazdálkodás. Nem képesek viszont a szarvasmarhatartást fejleszteni — tőkehiány miatt — azok a hagvományos szarvasmarhatartó üzemek, ahol a jó gazdálkodásnak előfeltétele éppen a szarvasmarhatartás. Legyen szabad ezt a tendenciát Somogy megyei néldával alátámasztanom: Megvénkben a negyedik ötéves tervidőszakban reálisan mérlegelve, mintegy 5700 tehén csökkenése várható a háztáji gazdaságokban. Ezt figvelembe véve, a tehénállomány országosan előírt 10 százalékos növelése érdekében a tszek tehénlétszámát 50 százalékkal kellene növelni, ami megvénkben 10 000 férőhelvigényt jelentene. 1969 végéig 34 tsz kért és kapott tehenészeti telén építésére engedélyt. Ezek közül 1970—71-ben saiát erő hiánya miatt 16 tsz vonta vissza korábbi kérelmét. Jelenleg mintegy 31 HO férőhelv énítése van folvamatban és fejeződhet be 1973-ig. A többi férőhelv létesítése annak fügevénve, hogv miiven mértékű lesz az állami beruházási támogatás, illetve a tsz-ek rendelkeznek-e megfelelő saiát alánokkal. A ie1enle<?i helvzet alam'án becsülve, nagvnn Vótsé<?osnek látszik az ötéves terv létszámcélkitűzéseinek elérhetősége. A következő indokok támasztiák ezt más oldalról alá: A tsz-ek saját alapjai a negyedik ötéves terv időszakában évenkénti bontásban a következő mértékben terheltek, hiteltörlesztés és forgóeszköz-növekmény finanszírozása miatt: 1972-ben 50 százalék, 1973-ban pedig 40 százalék. Ebből különválasztva csak a fejlesztési alap terhelésének mértékét, 1972-ben 63 százalék, 1973-ban pedig 54 százalék. Ugy gondolom, hogy ezek a számok önmagukban is rávilágítanak a helyzet súlyosságára. Ha ehhez még számba vesszük azt is, hogy Somogy megyében jelenleg minden tehénre 1,364 forintot fizetnek rá a mezőgazdasági üzemek, úgy vélem, érthetővé válik a szarvasmarha-állomány állandóan csökkenő tendenciája. Az ötéves terv célkitűzéseiben egyértelműen megfogalmazást nyert, hogy igen fontos népgazdasági érdek a tehénlétszám fokozása. Ezért javaslom, hogy a hagyományos szarvasmarha-tenyésztéssel rendelkező megyék differenciáltan nagyobb támogatási összeget kapjanak az új tehénférőhelyek létesítéséhez. Javaslom továbbá azt is, hogy e megyék illetékes vezetői kaphassák meg azt a jogot is, hogy a megyén belül az üzemek között, önállóan is differenciálhassanak. Megyei átlagban tehát 50 százalékot, de üzemenként különböző mértékben 30—70 százalék támogatást adhassanak. Véleményem szerint az új tehénférőhelyek számának növelése az előbbieken túlmenően, más úton is elérhető. A jelenlegi beruházásaink ugyanis esetenként túlságosan drágák. Ennek oka többek között az is, hogy a tervező intézetek, bonyolító szervek, de maguk a beruházók sincsenek anyagilag ösztönözve az olcsóbb építési költségek keresésére. A tervezőintézetek és bonyolító szervek a bruttó bekerülés után részesednek, de maguk a beruházó üzemek is — bizonyos keretek között — több támogatást kapnak, ha drágábban építkeznek. Sürgősen ki kellene dolgozni azokat a szabályzókat, amelyek alapján az építkezések az olcsóbb és gazdaságosabb építési módok irányába tolódnának el. Az olcsóbb építkezés lehetőségei megvannak, erre vonatkozóan külföldi és hazai tapasztalatok is állnak rendelkezésre. A tehénlétszám növelésének alapvető célkitűzése bizonyos mértékben arra is választ ad,, hogy a szarvasmarha-tenyésztés fejlesztésére szánt állami támogatást miképpen a legcélszerűbb felhasználni. Nem lenne helyes olyan dotációrendszer kidolgozása, amely csak a végtermékárakon keresztül — tej és hús — ösztönözne, habár természetesen ennek bizonyos mértékű rendezésére is szükség van. Ügy tűnik azonban, továbbra is meg kell tartani azokat a támogatási módokat, amelyek a tehénlétszám fokozására serkentik az üzemeket. Ezért a borjúdotációra, a gazdaságos beruházások támogatására — ha lehetséges, az eddigieknél nagyobb mértékben — továbbra is szükség van, mert csakis a tehénállomány növelése oldja meg alapvetően és egyidejűleg a hízómarha-terme

1 éshez szükséges boriúszanorulat előállítását, és a többlet-teitermelést: egvben ez a dotációs módszer nvúit segítséget a tenyésztői kedv fellendüléséihez azokban a hagvományos szarvasmarha-tenvésztő megyékben is, ahol anvagi források hiánya miatt ez jelenleg nem lehetséges, de feltét-