Országgyűlési napló, 1971. I. kötet • 1971. május 12. - 1972. december 14.

Ülésnapok - 1971-7

507 Az Országgyűlés 7. ülése, 1971. december 21-én, kedden 508 azonban célszerű jellemezni, hogyan alakulnak az árak 1971-ben. A fogyasztói árszínvonal ez évben mintegy két százalékkal emelkedik. A fogyasztás ötven százaléka közszükségletekre és közszolgáltatásokra irányul. Ezeknek ára rögzített vagy maximált. Ebben a körben 1971-ben csak a lakbér emelkedett, de a lakbérkülönbözetet a költségvetés lakbérpótlékként folyósítja a dolgozóknak, s ez a bérkiegészítés a következő években a béremelkedés arányában fokozatosan szűnik meg. Abban a körben, ahol az árak szabadabban változhatnak, néhány termék, mint például a harisnyafélék, a műbőrcsizmák ára csökkent, az áremelkedés pedig három területre koncentrálódott; ezek a zöldség és gyümölcs, az építkezés és néhány szolgáltatás, végül egyes divatcikkek. Az idényáras termékek, ezen belül a zöldség- és gyümölcsfélék árszínvonala 1971-ben mintegy 12—15 százalékkal emelkedik. Ez az alacsony fizetésű dolgozóknak, a sokgyermekes családoknak és a nyugdíjasoknak okozott gondot. A drágulás oka elsősorban a kedvezőtlen termés. A gyümölcstermés 12 százalékkal, a zöldségtermés 6,5 százalékkal alacsonyabb a tavalyinál, amiben jelentős szerepe volt az időjárásnak. Ennek kedvezőtlen hatását az árakra még az export visszafogásával sem tudtuk közömbösíteni, pedig a friss zöldség- és gyümölcsfélékből az előirányzatnál tíz százalékkal kevesebbet engedtünk külföldre. Az állami támogatást a burgonyára és a vöröshagymára mint alaptermékekre összpontosítottuk. Ez magyarázza, hogy a gyengébb termés ellenére a burgonya ára jelenleg azonos a tavalyival, a kimért vöröshagyma ára pedig 4 forint 60 fillér, a tavalyi 4 forint 40 fillérrel szemben. Az előrecsomagolt hagyma drágább, de többe került tavaly is. A lakossági építkezéseknél 1971-ben az áremelkedés 4 százalék. Ez a drágulás azok kiadásait és hitelkereteit növeli, akik társas-, családi-, hétvégi házat vagy garázst építenek, karbantartó és javító munkát végeztetnek. De az építmények vagyonértéke is emelkedett. A lakossági építkezések drágulása annak ellenére következett be, hogy a hazai termelésű alapvető építési anyagok fogyasztói árát 1968ban maximáltuk és ez ideig nem is változtattuk. A lakosság időről időre mégis drágábban vásárolta az építőanyagot, mert a rohamosan növekvő kereslet egy részét csak a belföldinél magasabb áron importált építőanyagokkal tudtuk kielégíteni. Az építési munka is drágult. A belföldi építőanyagok árának 1972-ben történő emelése egyelőre tovább növeli az építési költségeket, viszont a beruházási piac egyensúlyának fokozatos megteremtésével és az építési árképzés megszigorításával el akarjuk érni, hogy az új anyagárak mellett az építési díjak emelkedése lényegesen mérséklődjék. A ruházati termékek fogyasztói árszínvonala 1971-ben két százalékkal emelkedik. Különösen a divatcikkeknél az árviszonyok fogyasztói megítélésében sok zavart okoz a termékek választékának gyors cserélődése. A lakosság az olcsó cikkek eltűnését, sőt részarányának csökkenését is áremelésként érzékeli, pedig az átlagárak emelkedése a javuló életszínvonal természetes következménye. Az 1950-es években például elenyésző volt az import, és a hazai termelés a középszerű cikkek szűk választékú tömeggyártására irányult, de mindennek nyomán a ruházati cikkek fogyasztásának 20—25 százaléka egyszerűen kikerült a kereskedelem ellenőrzése alól, mert a ruházati termékek iránti szükségleteinek egy részét a lakosság külföldi utazásai során rokoni kapcsolatok segítségével, sok esetben illegális és félillegális csatornákon elégítette ki. Kisebb mértékben ez még ma is így van. A lakosság döntő többsége, a munkásság nagy része tehát ma már a nemes kikészítésű, korszerű használati tulajdonságokkal bíró és a divat változásaihoz igazodó termékeket is igényli. Olyan időszakokban, amikor ezt a termelés szervezésénél nem vettük figyelembe, eladhatatlan vagy csak jelentős leértékelés után eladható készletek halmozódtak fel. Ilyenkor a költségvetés nem tudta realizálni a ruházati cikkek árában foglalt adót, noha éppen ezzel fedezi az élelmiszerek és közszolgáltatások deficites árát. Ezekre az összefüggésekre is gondolnunk kellett, amikor megváltoztattuk politikánkat a divatcikk-ellátásban. Arra természetesen gondot kell fordítanunk, hogy az olcsó standardcikkek mindig kaphatók legyenek. A belkereskedelmi miniszternek 1970-ben kiadott, idevágó rendelkezései eredményeseknek bizonyultak. Tisztelt Országgyűlés! Az 1972. évi árpolitikai intézkedések döntően termeléspolitikai meggondolásokon alapulnak. Az 1968. évi gazdasági reform nyomán a termelési struktúra kedvező átalakulása gyorsuló műszaki fejlődés közepette megy végbe. Ugyanakkor néhány termelési ág lemaradása veszélyezteti a termelőerők tervszerű fejlesztését. Az iparban csökkent az öntvénygyártás, az alumínium- és műanyagipar önfinanszírozó képessége nincs összhangban a tervezett fejlesztéssel. Az építőanyag-ipar, különösen pedig a tégla- és cserépipar anyagi eszközök hiányában nem képes a szükségleteknek megfelelően fejlődni. A hatékony ipari struktúra kibontakoztatását akadályozza az is, hogy a színesfémek, különösen a réz és az ötvözőanyagok ipari átadási ára jóval alacsonyabb, mint amenynyit ezekért a külföldi szállítóknak fizetnünk kell. A mezőgazdaságban évről évre csökken a cukorrépa, a dohány és néhány zöldségféleség vetésterülete. Az állattenyésztésben is jelentkeznek strukturális problémák. A baromfinál már hoszabb ideje tartó és a sertésnél az utóbbi időszakban bekövetkezett dinamikus fejlődéssel szemben a szarvasmarha-tenyésztés stagnál. Az 1970. január elsejei állattenyésztés-fejlesztési intézkedések hatására bekövetkezett kisebb javulás csak átmenetinek bizonyult, a tehénállomány és a tejtermelés csökkent. E problémák csak a fejlesztési politika átfogó rendszerében oldhatók meg, és ezzel összefüggésben viszonylag széles körben kell a termelői árakat emelnünk. A vas-, acél- és temperöntvények alapárát 15 százalékkal emeljük és nagyobb felárakkal ösztönözzük a minőségi öntvénygyártást. A réz