Országgyűlési napló, 1971. I. kötet • 1971. május 12. - 1972. december 14.

Ülésnapok - 1971-7

487 Az Országgyűlés 7. ülése, 1971. december 21-én, kedden 488 ELNÖK: Dr. Ortutay Gyula képviselőtársunkat kérem szólásra. DR. ORTUTAY GYULA: Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! A parlament költségvetési vitáját előkészítő bizottsági üléseken módomban volt kifejteni álláspontomat a művelődéspolitikát érintő kérdésekről. A parlament kulturális bizottsága vitatva a művelődésügyi tárca feladatait és gondjait, foglalkozva a fejlesztés sürgős és jogos igényeivel, mégis úgy határozott, hogy — elismerését kifejezve a pedagógusok fizetésemelésének jelentős tényéért — a költségvetést elfogadja és az Országgyűlésnek is elfogadásra ajánlja. Ezért mostani felszólalásomban a művelődéspolitikai kérdéseket nem is elemezném, csupán egyetlen témát említenék meg egészen röviden. Őszinte örömünk lehet, hogy a Bács megyei képviselőcsoport augusztusi ülésének kezdeményezésére három megyénkben is komoly társadalmi mozgalom indult a kistanyai iskolások jobb tanulmányi feltételeinek megteremtéséért, a villanyvilágítás bevezetéséért, a kollégiumi formák megvalósításáért. Ahogyan a jelentésekből tudjuk, Szolnok megye jórészt megoldotta feladatait, Szabolcs is jelentősen előrehaladt és a legnehezebb helyzetben levő Bács megyéből is jó eredményekről értesültünk. Ha mostani felszólalásomban a magyar külpolitika néhány eredményéről szólok — kapcsolódva Kállai Gyula elvtársnak a részleteket is gondosan kifejtő beszédéhez — mégsem tudtam megtagadni, hogy erről a kibontakozó értékes társadalmi megmozdulásról ne szóljak. Jó lenne, ha a többi „tanyás megye" is velünk tartana. Tisztelt Képviselőtársaim ! Nemrégiben egyik parlamenti küldöttségünkkel együtt Japánban jártam, s delegációnkat éppen Beresztóczy Miklós képviselőtársunk, a parlament alelnöke vezette. Küldöttségünknek az volt a célja, hogy visszadja a hazánkban járt japán parlamenti küldöttség látogatását. Ügy tudom, mindkét delegáció eredményesnek tartja a maga útját, így nyilatkoztak a tokiói megbeszélés során a japán parlamenti képviselők, a japán parlamenti bizottságok elnökei, akikkel a két parlament munkáját, munkájuk eltérő vonásait megbeszéltük. A mi delegációnk útjának jelentőségét az is emelhette, hogy ez volt az első magyar parlamenti küldöttség Japánban a történet során. Ha időnk engedné, beszélhetnénk az évezredes japán hagyományok eleven életéről, ugyanakkor a legmodernebb ipari civilizáció kibontakozásáról, az egész világra kiterjedő expanzív iparról, külkereskedelemről. Láthattuk az elektronikus ipar egyik nemzetközi óriását, amelyben nemcsak tévé- és rádiókészüléket gyártanak, hanem 250 ezer memóriaegységtől két és fél millió memóriaegységet tartalmazó számítógépeket, komputer-rendszereket. Láthattuk a hatalmas olajfinomítót, és a hagyományos rizstermelő paraszti munkát, a múzeumok csodálatos kincseit, részt vehettünk a szigorúan megszabott rendű teaszertartáson, a kyotói sogun évezrede gondosan ápolt parkjában. De hát egy parlamenti felszólalásban nincs idő erre, és még nem is említettem azokat a hivatalos megbeszéléseket, amelyek középpontjában a két ország gazdasági és kulturális kapcsolatairól, a nemzetközi kapcsolatok békés rendjéről, lehetőségéről, s a világpolitika nehéz gondjairól esett szó, véleménykülönbségeinkről is világosan. Mégis hazafelé jövet a sok-sok órás repülőúton inkább arról gondolkodtam, hogy a magyar külpolitika milyen dinamikussá vált, mennyire alkotó részese lett hazánk e külpolitika révén a nemzetközi megbeszéléseknek, aktív, elismerésre, figyelemre méltatott részese annak a világméretű disputának, amely a világ békéjéért, a haladásért, a nemzetközi munkásmozgalom hatékony együttműködéséért folyik. Való igaz, ha visszatekintünk az elmúlt év diplomáciai párbeszédeire, az államfői szintű találkozókon kezdve egészen a rutin diplomáciai megbeszélésekig, elmondhatjuk, hogy hazánk külpolitikai aktivitása az egész évben állandó, sőt fokozódó volt. Nem célom, hogy statisztikában szemléltessem külügyminiszterünk utazásait és hazai tárgyalásait külföldi partnereivel, vagy számba vegyem a parlamenti delegációk, valamint az Interparlamentáris Unió magyar tagozatának munkáját, az ENSZ fórumain való szereplésünket, a különböző szintű politikai, gazdasági és kulturális célú nemzetközi, illetőleg kétoldalú tárgyalásokat — talán a külpolitikai illendőség bilaterálist mondatott volna velem, de ebben maradjunk a magyar nyelvnél — pedig bizonyára igen tekintélyes, nem jelentéktelen számokat tartalmazó statisztika lenne ez. Elég azonban, ha állami vonalon csupán azokra a látogatásokra és tárgyalásokra utalok, amelyeket csak a legutolsó negyedévben az Elnöki Tanács elnöke, Losonczi Pál elvtárs lebonyolított, kezdve az európai biztonság nagy kérdéseit középpontba helyező finnországi útján, egészen a mostani napokban lezajlott afrikai útjáig, ahol még az egyszerű útközben! leszállásból is a puszta udvariassági megbeszélésen túlmutató, elvi értékű megbeszélésekre és gyakorlati állásfoglalásokra került sor. Elég emlékeztetnem miniszterelnökünk tanácskozásaira, köztük a legutolsóra, a jugoszláv miniszterelnök, Dzsemal Bijedics látogatása során folytatott megbeszélésekre. Egy egész év, gazdag, rendkívül kezdeményező és hatékony külpolitikai év munkáját zárta le ez a tanácskozás. Ez a külpolitika egyszerre szolgálta — mint mondtam — nemzetközi kötelezettségeinket, internacionalista feladatainkat, valamint nemzeti céljainkat, a magyar nép legvitálisabb érdekeit. Ez a két cél, ez a kétfajta kötelezettség elválaszthatatlan egymástól. Kádár János elvtárs nemrégiben Varsóban az ottani kohóműben tartott nagygyűlésen mondta a következőket: „A szocialista országok az emberiség reménvének és jobb jövőiének letéteményesei. Oly módon kell dolgozni, hogy a népek reménvei mielőbb valóra váljanak". Ebben a fogalmazásban mind nemzeti, mind nemzetközi cél iáink egvaránt benne foglaltatnak, s ha — Berzsenyi Dániel szavaival: — „Forr a világ bús tengere", ha a világpolitikában különböző, igen súlyos konfliktusok fénye-