Országgyűlési napló, 1971. I. kötet • 1971. május 12. - 1972. december 14.

Ülésnapok - 1971-5

319 Az Országgyűlés 5. ülése 1971. szeptember 23-án, csütörtökön 320 ment is törekszik megvalósítani a X. kongreszszus határozatait hazánk, benne népünk további fejlődése, előrehaladása érdekében. Tisztelt Országgyűlés! Az ifjúságról szóló törvényjavaslatot nagy figyelemmel és érdeklődéssel tanulmányoztam. A javaslat tanulmányozását megkönnyítette az a tény, hogy a végrehajtási utasítás tervezete is rendelkezésünkre állt, így számos kérdésre eleve választ kaptunk, ami a megvalósítás hogyanjára vonatkozik. Ezt még akkor is pozitív vonásnak tekintem, ha olyan jellegű végrehajtási módokkal is találkoztam, amelyek anyagi konzekvenciái továbbra is, bár ma még összegszerűségében ismeretlen anyagi terheket rónak a tanácsokra. Itt a végrehajtási utasítás 13., 14. pontjaiban foglaltakra gondolok. Mind a törvénytervezetet, mind a végrehajtási utasítás tervezetet jónak, alaposnak tartom, s olyannak, amelynek alapján mind a közelebbi, mind a távolabbi célok megvalósíthatók. A törvényjavaslatnak mindössze két vonat-' kozását szeretném kiemelni elsősorban azért, mert úgy érzem, hogy e két terület az, amelyik nagyban befolyásolja a többi területen végzett munkát, hiszen hatása pozitív és negatív irányban egyaránt felmérhetetlen. Az egyik a társadalom legkisebb sejtjének, legkisebb közösségének, a családnak a szerepe, s ennek a szerepnek, felelősségnek a megfogalmazása. Véleményem szerint a tervezetben megfelelő hangsúlyt kapott a családi nevelés szerepe, a család felelőssége a gyerekek, a fiatalság nevelése tekintetében. Soha a társadalom fejlődésének egyik szakaszában sem mellékes dolog az, hogy kiegyensúlyozott, harmonikus családban gyarapodik-e testileg, szellemileg egyaránt a gyerek, vagy zilált, rendszertelen, egymással nem törődő környezetben, olyanban, ahol a jogok és kötelességek összhangjának, s az arra való törekvésnek még a csírái sem fedezhetők fel. Egy társadalom sem vállalhatja magára a család felelősségét, így a miénk sem. Természetesen mindezt nem azért kívántam kiemelni, mintha nálunk, a mi társadalmunkban a negatív tendenciák erősödnének e tekintetben. Az én csaknem két évtizedes pedagógiai tapasztalataim is ellentmondanak ennek. De azt mindenképpen szükségesnek tartom megemlíteni, hogy a nőknek az utóbbi 5—10 évben történt tömeges munkába állása, amit én, mint szintén dolgozó nő, egyébként örömmel üdvözlök, a családok jelentős részénél új helyzetet teremtett. A korábbi megszokott és hagyományokra épült életstílust egy új váltotta fel, illetve csak váltja majd fel, folyamatosan, és amennyiben az érvényben levő számos jó és hasznos rendelkezést, amely a dolgozó nők munkáját megkönnyíti, nem egészíti ki egy eddiginél hatékonyabb felvilágosító munka, ezt a családok élete és egyben a gyerekek élete fogja negatív módon bizonyítani, igazolni. A nevelést, amit egyszer elrontottunk, azt nem lehet még egyszer újrakezdeni, hiszen a nyomok, a jók is és a rosszak is, maradandók. Hogy még kevesebb gyerek személyiségén maradjanak káros nyomok, szükséges a család felelősségének számtalan pozitív példáján keresztül történő bemutatása, a sajtó hasábjain, a rádión, a televízión keresztül, hogy az objektíve is bekövetkezett új helyzetben az eddigieknél is hatékonyabban segítsük. Tehát nem a felelősség átvállalásáról, hanem az átmeneti helyzet társadalmi mértékben történő hatékony segítéséről van szó, amely csak így együtt lesz képes a korszerű, a jövő nemzedékéért felelősséget érző családok kialakítására, megszilárdítására, s az új helyzethez igazodó hagyományok kialakítására. Másik vonása a törvényjavaslatnak, amelyet szintén örömmel üdvözlök, hogy tükröződik benne a társadalom egésze iránti elvárás azzal, hogy a különböző feladatokat az állami szervekre, szövetkezetekre egyaránt vonatkoztatja, s a megvalósulás ellenőrzését a Minisztertanács hatáskörébe utalja. Ezzel a törvényjavaslat kimondva vagy kimondatlanul aláhúzza, hogy a ma fiataljai olyanok lesznek, amilyennek a ma felnőtt társadalom formálja őket még akkor is, ha az ifjúság is felelős önmagáért. Ezzel a felelősséggel azonban csak akkor tud helyesen élni, ha az öntevékenységük fokozódása, az aktivitásuk növekedése nem magára hagyatottságot vált ki a felnőttek társadalmából, hanem olyan példamutatással párosuló, differenciált segítségnyújtást, amely a bizalomra épül és amely éppen ezért bizalmat és aktivitást eredményez. Ügy érzem, ebben van nekünk mindnyájunknak a felmérhetetlen felelőssége. Az utóbbi időben gyakran eszembe jutott több rádió- és televízióinterjú, amelyben felvetődött, hogy a különböző választott testületekben, amennyiben nem elégséges a fiatalok aránya, vajon a már nem éppen fiatal korban levők képviselhetik-e eredményesen a speciális ifjúsági érdedeket. Pro-kontra, de inkább kontra vélemények hangzottak el. Tekintettel arra, hogy én is már a fiatalság mesgyéjén átléptem — még akkor is, ha a törvényjavaslat az életkort illetően diplomatikusan fogalmaz —, mégis úgy érzem, igenis képviselhetik, képviselhetjük eredményesen. Ezt igazolja az a széles körű vita, amely jelenlegi ülésünket megelőzte, amelyről mind Ilku elvtárs, mind Nagy Richárd elvtárs is szólt már, de a mai nap iránt megnyilvánult érdeklődés is. De erre kötelez majd bennünket minden bizonnyal az elfogadásra kerülő törvényjavaslat is. Az én véleményem nem ellentétes azzal a szilárd meggyőződésemmel, hogy következetesen tegyük lehetővé, hogy mind több fiatal vegyen aktívan részt a közéletben, de nem elsősorban és kizárólag sajátos érdekeik védelme és képviselete céljából, hanem azért, mert alkalmasak és képesek ezen tevékenységre. A törvényjavaslatot elfogadom, s mind er edményesebb megvalósításán közreműködni fogok. (Taps.) ELNÖK: Szólásra következik dr. Horváth István képviselőtársunk. DR. HORVÁTH ISTVÁN: Tisztelt Országgyűlés! Képviselőként és a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottsága nevében