Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.

Ülésnapok - 1967-23

1829 Az Országgyűlés 23. ülése, 1969. július 2-án, szerdán 1830 foe, a végrehajtásnál voltak — kicsit erős, de mégis kimondom — „kegyes csalások", ahol zárt ajtókra találtunk a nagykapunál, kerestük a kiskapukat. Az a véleményem, hogy most sem sikerült a rendezést jól igazítani az élethez. Erre mutat már az is, hogy a beruházások rendjéről szóló 38/1967. számú kormányrendelet és az ennek végrehajtásáról szóló 1/1967. OT— PM. együttes utasítással kapcsolatban nem kevesebb, mint tíz módosító és kiegészítő rendelet jelent meg eddig. Én egy további módosítást szorgalmaznék. Az idézett végrehajtási utasítás szerint beruházásnak számít, tehát csak a fejlesztési alapból fedezhető minden olyan állóeszköz-beszerzés, vagy pótlás, aminek értéke az ötezer forintot meghaladja és elhasználódási ideje három évnél hosszabb. Túlzottan alacsonynak tartom ezt az értékhatárt. Ha jól emlékszem, talán Inokai képviselőtársam egyszer már szóvátette ezt egy felszólalásában. Ügy vélem, elérkezett az ideje annak, hogy szabadabb kezet kapjon a vállalat arra, hogy mintegy 100 ezer forinton aluli értékű állóeszközpótlást vagy éppen beszerzést, ha erre egyébként az anyagi lehetősége megvan, a fenntartási költségek terhére is elvégezhessen, hiszen úgyis a nyereség tömegét terheli ez a tétel. Ez a megoldás előrelépést jelentene a régivel szemben, s ez felelne meg jobban az önálló vállalati gazdálkodás elvének is. Egy gondolatkörben még szóvá kell tennem a költségvetési felújításokat is. Csak helyeselni lehet, hogy a korábbi keretgazdálkodás helyett rátértünk a felújítási alapképzésre, az alapszerű gazdálkodásra. A probléma ott van, hogy most, amikor az alapképzés beindult, az épületek, s itt különösen hangsúlyoznom kell, az oktatási, művelődési, egészségügyi intézmények épületei nagyrészt olyan elavult, elhanyagolt állapotban vannak, hogy a javítással nem lehet addig várni, amíg az új rendszerben képződő alap feltöltődik. Van áthidaló megoldás, és hangsúlyozom, hogy ezt még egy ideig fenn kell tartani. Fenn kell tartani és növelni kell átmenetileg a költségvetésben a felújítási költségek állami hozzájárulását. Csak így tudjuk elkerülni a még a jelenleginél is nagyobb károsodást. Javaslom, hogy a soron következő költségvetések összeállításánál ezt vegyék figyelembe. Ismert az is, annak idején nagyon izgalmas téma volt, hogy év közben több alkalommal tárgyalást folytattak a tanácsok költségvetésének pontosításáról, a szabályozó bevételek módosításáról. Mi, a tanácsok azt bizonygattuk, hogy az igényekhez képest, a feladatokhoz képest kevés a pénzünk. A kormányzati szervek, közelebbről a Pénzügyminisztérium azt bizonyította, hogy a bevételek, különösen a.vállalati befizetések magasak, jóval magasabbak a tervezettnél és sok pénz van a tanácsok számláján. . A vita úgy zárult, hogy a terven felüli bevételek egy részét elvonták. Ezt nem is kifogásolhatom, hiszen mi hagytuk jóvá a törvényt és éltek a törvényes felhatalmazással. Azt viszont nem tudom helyeselni, hogy mind sűrűbben hangzik el az a vélemény — ez csendült ki Vályi elvtárs mostani referátumából is —, hogy túl sok az év végi pénzmaradvány mind a költségvetési, mind a fejlesztési vonalon, (Ellentmondások.) Ez arra enged következtetni, hogy a tanácsok bőségesen el vannak látva pénzzel. Nagyobb nyomatékot kellene adni annak az ismert ténynek, hogy az építés jellegű feladatok megvalósításánál — és ez egyaránt vonatkozik az új beruházásra és a felújításra —, ütemeltolódás van, e feladatok megoldása tehát megkésett és a számlánkon levő pénz nagyobbik része ennek a fedezete. Hozzáteszem, hogy ez a pénz nem is elég valamennyi tervezett és beütemezett létesítmény megvalósítására. Sokszor elmaradnak olyan beruházások, amelyeket a lakossággal megtárgyaltunk a községfejlesztés vonalán, s ahol ez előfordul, ott zsörtölődnek, neheztelnek az emberek, és a kiesést az új mechanizmus számlájára írják. A másik, még ennél is összetettebb probléma az, hogy máig sem sikerült tisztázni, mennyivel emelkedtek az építőipari árak. Ez a kérdés nem most kerül itt először szóba. Tény az, hogy az árváltozások ellensúlyozására karbantartásoknál tízszázalékos, felújításoknál 8,7 százalékos index alkalmazásával kaptunk póthiteleket. Ez azonban a tényleges áremelkedésnek még a felét sem fedezte, hiszen a kiviteli költség 25—30 vagy ennél is nagyobb százalékkal emelkedett. Még súlyosabban jelentkezik ez a probléma a beruházásoknál. Itt az áremelkedést — a lakásépítés kivételével — saját eszközökből kellett fedezni. Nem részletezem a kérdést, csak annyit hangsúlyozok: nagyon zavarja ez a mi fejlesztésünkben a tervszerű munkát. Jó volna, ha gazdaságirányítási rendszerünket oda tudnók fejleszteni, ha a szabályozás elemeit úgy tudnók igazítani, hogy a tervezés időszakában meg tudjuk mondani, mibe kerül egy beruházás, hol van a kiviteli költségek felső határa. Olyan közgazdasági ösztönzőket kellene keresni, amelyek stabilizálnák valamelyest a költségeket az adott helyzetben, amikor tudjuk, hogy több irányú feszültséggel küzdünk a beruházások piacán. További észrevételem: krónikus és igen súlyos probléma az egészségügy területén az, hogy a fekvőbeteg intézetekben kevés az ágy. Az objektív igényeket megközelítően sem tudjuk kielégíteni. A kórházi ágyfejlesztés sokba kerül, s emiatt érthetően országosan vontatottan halad. Egy kórházi ágy létesítésének fajlagos mutatója a legfrissebb adatok szerint 350—400 ezer forint. E tény megállapítása mellett azt is le kell szögezni, hogy a magasszintű aktív egészségügyi ellátást nyújtó egészségügyi intézményekben a fekvőbetegek tekintélyes része — egyes becslések szerint 25—30 százaléka — elsősorban szociális okok miatt került felvételre. Nem gyógyítani kellene tehát, csak egyszerűen gondozni. Ennek figyelembevételével helyesnek látszanék a negyedannyi fajlagos költséggel, 90—100 ezer forinttal megépíthető szociális otthoni férőhelyek gyorsabb ütemben való szaporítása. Ennek lehetőségeit érdemes volna megvizsgálni. Minket a lelkiismeret ebben az irányban