Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.

Ülésnapok - 1967-41

3127 Az Országgyűlés 41. ülése, 1970. december 18-án, pénteken 3128 zes állományban családi házakat, vikendházakat, fusimunkákat végeznek. Tisztelt Országgyűlés! Az 1971. évi állami költségvetést az elmondott észrevételek figyelembe ajánlása mellett elfogadom és a tisztelt Országgyűlésnek elfogadásra ajánlom. (Nagy taps.) ELNÖK: Szót adok Simon István képviselőtársunknak. SIMON ISTVÁN: Tisztelt Országgyűlés! Kedves Elvtársak! A jövő évi költségvetési tervet böngészgetve próbáltam az elvont összegszerűség mögött a valóságos értékeket elképzelni. Buzgalmam ilyen értelemben — bevallom — nem sok sikerrel járt, hiszen az országos pénzügyekben — egyszerű tollforgatóként — bizony nagyon is laikus vagyok. Marad viszont egyetlen és igen megnyugtató támpontom végül: a tavalyi, a tavaly előtti és az öt év előtti költségvetés, amelyeknek mindegyike a puszta számadatokból egy-egy esztendő folyamán valóságos és kézzelfogható nemzeti-társadalmi érték lett. S amit azok a számok, s a milliárdnyi forint-öszszegek nem tudtak elrendezni képzeletemben, felhasználásuknak már vizuálisan érzékelhető eredménye» a sok, új létesítmény, a szemmellátható gyarapodás nekem is világosan bizonyította, mi lett a dolgozó milliók forintjaiból, mily többletet tudott felmutatni egyik költségvetés után a másik és az azután következő? Éppen ez a sok szempontból igen eredményesnek tekinthető néhány esztendő gyakorlata és tapasztalata adja a megnyugtató alapot ahhoz, hogy az előttem fekvő 1971. évi állami költségvetést megszavazzam és optimizmussal tekintsek várható jelentős eredményeire. Ugyancsak ez az alapom arra is, hogy egyrészt elért eredményeink, másrészt a jövő lehetőségeinek tükrében vizsgáljak, illetve vessek fel néhány kérdést — olyan problémákat, amelyek elsősorban társadalmi vonatkozásúak, de megoldásuknak, természetesen, gazdasági-pénzügyi kihatása is lehet. A X. pártkongresszus bizottsági beszámolójában, s több felszólalásban jelentős hangsúlyt kapott a demokratizmus, illetve annak fejlesztése, fejlődésének meggyorsítása hazánkban. Ügy érzem, nem volt véletlen, hogy a párt programjának, a gazdasági élet irányításának kérdései mellett az állampolgárok létfeltételeit, életérzését olyannyira meghatározó társadalmi kérdés előtérbe került. Kihat ugyanis az előbbire : a gazdasági tényezőkre gátlóan vagy serkentően, a szocialista társadalom emberi magatartás-formája, attól függően, hogyan teremtik meg az emberek viszonyukat a nagyobb közösséghez. A konszolidáció befejezése óta nagyot léptünk előre a demokrácia gyakorlása terén is. A demokratizmus — hogy úgy mondjam — egyre szélesebb teret kapott, ahogy ezt az élet, s megint csak elsősorban a gazdasági érdek is sürgette. Ha összevetjük akárcsak a 15 évvel ezelőttivel ebben az értelemben a mai helyzetet: a politikai közélet általában jóval magasabb szintű, fesztelenebb, mert a hangulat természetes és nem a kötelezően, hivatalból előírt magatartás kifejeződése. A szocialista demokrácia nem a liberalizmus alakoskodása, hanem a természetes emberi jogegyenlőség alapján a társadalmi közös érdek törvényeit önként betartó embert szabadítja fel, s teszi szárnyalóvá az életérzését. E tekintetben a demokratizmus valóban nagyot fejlődött hazánkban. Mégis hogy tovább is az előbbi képnél maradjak, ha ma társadalmunk egészét nézzük, úgy érzem, még féloldalas ez a szárnyalás. Két jól megkülönböztethető réteg alakult ki, jobban mondva az egyik már jelen van: azoknak az embereknek a tábora, akik élni tudtak a demokráciával, s hadd tegyem hozzá: voltak, vannak, akik nagyon is gyorsan rájöttek, hogyan élhetnek vele, s bizony sok esetben inkább csak a maguk hasznára! És ott van a másik réteg, annak a tagjai, akik maradtak jórészt a régi állapotban, a demokratizmus szempontjából megítélve magatartásukat. Nem valami szörnyű mulasztás miatt persze, legalább is nem a mi mulasztásunk folytán! A múltból nemcsak egy félfeudális, szegény országot, örököltünk, hanem mérhetetlenül differenciálódott . társadalmi-emberi magatartásformákat is. A mindennapi létet gyorsabban sikerült a kiegyenlítődés felé zökkenteni, mint a tudatot, amely bizonyos rétegeknél, nem az ő hibájukból, középkori állapotban volt még 25 évvel ezelőtt. Nyilvánvaló, hogy a demokratizmus ezt a tudatot — noha emelkedett ez a tudat azóta —, nem úgy érte, mint az értelmiségét, a polgárságét, vagy akár a szervezett munkásságét. Segíteni tehát őket, hogy ők is élhessenek és éljenek a demokráciával, sürgős feladatunk! Itt térnék rá arra a kérdésre, amelynek pénzügyi kihatásait is említettem már. Iskolarendszerünkről tudjuk, mit fejlődött s a kormányzat milyen erőfeszítéseket tett, hogy a múltbeli nagy lemaradást mielőbb behozza. Tehát nem taglalom pozitívumait. Nincs azonban még megoldva — és nagyon sok szó esett erről mostanában — a fizikai dolgozók gyermekeinek megnyugtató tanulási lehetősége. Különösen vidéken, talán rossz a kifejezés, de ez elsősorban az úgynevezett hátrányos adottságokkal rendelkező területek fiataljaira vonatkozik. Akárhogy nézzük, igen nagy számot tesz ki ez a valóságosan is széles réteg. Történtek már intézkedések támogatásukra, de őszintén szólva, nekem ez a támogatás nem megnyugtató. Vályi elvtárs külön is felhívta a segítségre a figyelmet. Ügy érzem, hogy külön foglalkozni ezekkel a gyerekekkel, a nevelők részéről egyrészt megkülönböztetést jelent, talán mondanom sem kellene, hogy nem pozitív értelemben, s így a fizikai dolgozó szülőket zavarba hozza. Másrészt az is kétséges, mi a reális eredménye ennek a külön foglalkozásnak. Általában ugyanis olyan helyeken van erre a külön segítségre szükség, ahol az iskola adottságai egyébként is a városiakhoz képest eléggé korlátozottak. S ha egy képesítés nélküli nevelő nem tudja az órán megtanítani — mondjuk — oroszra azt a tanyasi parasztgyereket —, nyilván megvan az oka, miért nem tudja —, akkor nem tudja a külön foglalkozásokon sem! Így azután az a fura helyzet áll elő, hogy az az osztály, amely évszázadokig sanyarú helyzete ellenére ontotta a tehetségeket, olyan szín-