Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.
Ülésnapok - 1967-22
1763 Az Országgyűlés 22. ülése, 1969. április 18-án, pénteken 1764 is, Elnöki Tanácsunk és kormányunk is körülbelül éppen a dupláját alkotta a jogszabályoknak a korábbi évekhez képest. A kormány például átlagban 26 kormányrendeletet adott ki 1965—66-ban. Hallottuk a miniszter elvtárs beszámolójából, hogy 1968-ban 50-et! Tehát nagyon nagy munkateher nehezedett jogalkotó szerveinkre is és nagyon nagy munkateher nehezedett a jogalkotás szerény, szorgalmas munkásaira, a jogszabályszerkesztőkre is. Amikor erről a témáról tárgyalunk, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a hozott jogszabályok a nagy teher és a sokszor nagyon nehéz körülmények között végzett jogszabály-előkészítő munka dacára jó jogszabályok születtek, azok jól tükrözik a párt politikáját, jól tükrözik dolgozó népünk érdekeit, tehát a jogszabályalkotás a nagy teher ellenére jó munkát végzett. Persze, vannak zavaró körülmények! Ilyen zavaró körülmény az, amiről a miniszter elvtárs beszélt és ebbe szeretnék egy kicsit mélyebben belemenni. A miniszter elvtárs azt mondotta beszámolójában, hogy nincs elfogadható álláspontunk arra nézve, mi legyen a jogszabályalkotás hierarchiája, melyik jogszabály milyen szintre kerüljön jogszabály-ialkotásra? Elvtársak! Nagyon könnyű erre azt mondani: hát nem mindegy — akár a kormány, akár az Elnöki Tanács hozta azt a jogszabályt? Hát rossz az a jogszabály? Rosszul tükrözi népünk érdekeit? Nem! Korántsem erről van szó, mégis ez zavaró, bel- és külpolitikailag egyaránt zavaróan ható tényező. Miért? Elsősorban azért, mert minden konszolidált államban vannak olyan általánosan elfogadott rendezési elvek, amelyek rendezik a jogszabály-alkotás hierarchiáját. Általánosan elfogadott elv, hogy az állam, a társadalom alapvető viszonyait rendezendő szabályozás az országgyűlési útra tartozik. A többi szervnek, így az államfőnek, nálunk az Elnöki Tanácsnak, vagy hasonló típusú állam-berendezkedésben az Elnöki Tanácsnak megfelelő intézménynek vagy a kormánynak a végrehajtási rendelkezésen túlmenő jogszabály-alkotási joga az Országgyűlés felhatalmazásán alapul. És ezt a konkrét felhatalmazást nem szövegeztük meg! Ezt a konkrét felhatalmazást mi nem adtuk meg, és ez rosszul hat — elvtársak! Hadd mondjak rá példát. Az elmúlt évben járt nálunk egy amerikai baloldali jogász, aki egyik, Európában tartott nemzetközi jogászrendezvényen vett részt. Eljött hozzánk, Magyarországra, beszélgettünk vele, és ő elmondotta, hogy mielőtt eljött, tanulmányozta a mi jogi életünket. Az irodalomból megállapította, hogy nálunk nem rendezett kérdés a jogszabályalkotás szintje. És ez — mint mondotta — véleménye szerint sérti a mi egyébként szép, általa is jónak tartott állami életünk demokratizmusát. Elvtársak! Meg kell nézni az egyetemi tankönyvet. Az egyetemi tankönyvben a „Jogforrások" cím alatt az egyetem nem tud mit tanítani az egyetemi hallgatóknak arról, hogy a mi állami életünkben a jogi rendezés egy-egy kérdése hova tartozik. Egyetemet végzett fiataljaink úgy jönnek ki, hogy erre a kérdésre nem találnak választ és nem is kapnak választ. Egyik egyetemi tanár a közelmúltban járt nálam és azt mondotta erről a kérdésről beszélgetve, hogy egyszer megboldogult Beér János Kádár elvtársnál járt. Kádár elvtárs valamilyen kérdésben konzultált vele. És akkor felhozta Kádár elvtársnak azt, hogy az abban az időben alkotott valamelyik jogszabályunkat nem volt helyes azon a szinten szabályozni, ahol szabályozták. Erre Kádár elvtárs azt mondta, hogy igaza van, de ki mondta ezt neki? Tehát — elvtársak — azért mentem bele mélyebben ebbe a kérdésbe, hogy bizonyítsam: ennek a kérdésnek rossz az optikája. Egész politikánk, állami életünk olyan konszolidált, hogy a rendezetlenség méltatlan hozzá. Ezért ezt a kérdést rendeznünk kell. Rendezetlen, mert nem fogtunk hozzá a rendezéséhez. Állítom: ez nem olyan kérdés, amelyet ne lehetne megfelelően rendezni! Persze, vannak, akik azt mondják; gyakorlati, praktikus akadályai vannak ennek, mert ha a jelenleginél több törvény kerülne például az Országgyűlés elé, akkor végeláthatatlan ülésezésre lenne késztetve az Országgyűlés. Nincs igaza ennek az álláspontnak! Erre az ülésre készülve átnéztem az utóbbi öt év jogalkotását abból a szempontból, hogy véleményem szerint — persze, csak az én véleményem szerint — mely kérdéseket kellett volna az Országgyűlés elé terjeszteni. Elvtársak! Megállapítottam, hogy például 1964-ben 31 törvényerejű rendelet közül csupán hármat kellett volna jogalkotási útra hozni. Ezek közül csak egyet említek: a háborús bűntettek elévülésének kérdése okvetlenül az országgyűlési plénumra tartozó kérdés lett volna. 1965-ben pedig csak egyetlen egyet hoztam volna az Országgyűlés elé: a kisajátítási törvényt. 1967-ben ugyancsak három kérdés kívánkozott volna törvényi szintre. Ezek közül egyet említek meg: a Magyar Nemzeti Bankról szóló törvényerejű rendeletet. A Magyar Nemzeti Bank életünknek olyan alapvető intézménye, hogy ez a kérdés feltétlenül a törvényi elhatározás szintjére tartozott volna. Tehát lényegében négy ülésszakot alapul véve végeredményben az Országgyűlés egy-egy ülésszakára egy-egy javaslattal több kerülne. Általában is rendezendő lenne a törvénymódosítás kérdése. Véleményem szerint a törvénymódosítást Országgyűlés elé kellene vinni. Más kérdés a törvény kiegészítésének a kérdése, amikor egy, már meglevő törvény jrendezett elvein valami részkérdésben kiegészítésre szorul a törvény. Ezt a kérdést bátran az Elnöki Tanács hatáskörébe utalnám egy felhatalmazással, de mindenesetre rendezni kellene ezt a kérdést. Engedjék meg az elvtársak, hogy a jogalkalmazás néhány kérdéséről szóljak. Mielőtt erről szólnék, meg kell állapítanom s el kell mondanom azt, amit jogalkalmazóink mondanak, hogy dolgozó népünkkel együtt minden jogalkalmazó rendkívül örül annak a törvényességi légkörnek, amelyet a párt és az állam utóbbi 10—12 esztendőben követett politikája alakított ki. Jók a jogszabályaink, jól tükrözik dolgozó népünk érdekeit, és a törvények végrehajtása is dolgozó népünk érdekeit szolgálja. Van azonban néhány probléma, amely za~
