Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.

Ülésnapok - 1967-22

1731 Az Országgyűlés 22. ülése, 1969. április 18-án, pénteken 1732 zeumok kiállításait. Nem azért, mintha ezek az intézmények nem szívesen bocsátanak rendelkezésre e közleményeket, hanem azért, mert lehetetlenné vált számukra azok közzététele. A rádió ugyanis ez év február 1-től ezeket egyenlő elbírálás alá veszi a kereskedelmi közleményekkel és a korábbi, az intézmények által megfizethető díjat többtízszeresére emelte. Jelenleg percenként 2500, illetve csúcsidőben 3500 forintért vállalja azok egyszeri közlését. Nem lenne szabad azonban a Derkovits-kiállítás és a mosógép, vagy a Bánk bán-előadás és az Omnia kávé közé egyenlőségi jelet tenni. Nejp. azért, mert az egyik vagy a másik fontosabb, hanem azért, mert a kulturális intézmények versenyképtelenek. Az ipari termékek árába belekalkulálják a propagandaköltséget, forgalmuk emelkedése tényleges bevételben és a vállalatnál maradó nyereségben realizálódik. A kulturális intézmények bevétele — helyesen — költségvetési befizetésre kerül. Minek részletezzem, ismertek a feltételek. Ezentúl azonban, úgy hiszem, a rádióra háruló tájékoztatási, orientálási kötelezettség is indokolja, hogy valamilyen megoldást találjunk a differenciálásra, mégpedig a kulturális propaganda javára. Tisztelt Országgyűlés! Elnézést kérve a kitérésért és folytatva a törvényjavaslat értékelését, őszinte örömmel olvastam azt a segítséget, amelyet az öntevékeny művészi mozgalom kap. Ez is általános művelődéspolitikai célkitűzéseinkből fakad. Éppen azt tartom a javaslat különösen nagy értékének, hogy benne az alkotó személyiség megbecsülése, jogainak biztosítása, az egyéni alkotói kedv ösztönzése a társadalmi, népművelési érdekekkel harmonikus egységet alkot. Egyrészt a szocialista jogalkotás alapelvéből fakad, másrészt pedig megoldásában a szerkezet világosságát is szolgálja a javaslat azzal, hogy nemcsak az anyagi jogokkal, hanem a személyhez fűződő jogokkal külön foglalkozik. Ugyancsak szerencsés és indokolt változás, hogy az 1921 : LIV. törvény irodalomcentrikus felépítésével szakít a javaslat és külön foglalkozik az egyes művészeti ágak szabályozását kívánó viszonyaival. A törvény elsősorban az irodalmi, tudományos és művészeti alkotásokat védi. Kiterjeszti azonban ezt a védelmet — helyesen — az előadóművészi tevékenységre. Ez is a javaslat korszerű szemléletét tükrözi. A korábban nagyon is tovatűnőnek tekintett előadóművészi tevékenység rögzítésének, megörökítésének új lehetőségei és ezek jövőbeni bővülése — gondolok itt a televíziós képrögzítésre is —, indokolttá teszi a jogi védelem biztosítását. Egyetértéssel kell nyugtázni azt, hogy a javaslat a művészi tevékenységet egységesen ítéli meg, részesíti védelemben minden műfaji megkülönböztetés, hátrányos kategorizálás nélkül. E szemléletből ered a századunkban egyre jelentősebbé váló művészi fotónak az irodalommal, a képzőművészettel azonos elbírálása. Helyeslem továbbá azt, hogy azokat a szellemi produktumokat is védi a törvény, amelyek mint tudományos vagy művészi alkotások, nem esnek szerzői jogi védelem alá, de amelyek mégis szellemi erőkifejtést, tevékenységet foglalnak magukban. Ezeknek a megjelenéstől számított 15 éves védelmi ideje indokolt. Az alkotó és alkotás közötti — vagyoni tulajdoni viszonyokon túl —, közvetlen kapcsolat elismeréseként a képző- és iparművészek őszinte örömmel üdvözlik a 46. szakasz első bekezdésében foglaltakat. Eszerint a képzőművészeti vagy iparművészeti alkotás tulajdonosa köteles a művet a szerzői jog gyakorlása végett időlegesen a szerző rendelkezésére bocsátani. Ez törvényileg biztosítja a művek egyéni vagy kollektív kiállításon való bemutatását. Az alkotó személyiség jogainak biztosításán túl ez az intézkedés a művészi alkotások megismertetését,, közkinccsé tételét is szolgálja. A kulturális bizottság által elfogadott módosítások közül szintén örömmel üdvözlöm ugyanezen szakasz második bekezdésével kapcsolatban azt a bővítést, amely a közgyűjteményben őrzött műveken kívül a társadalmi tulajdonban levőkre is kiterjeszti a külön szerzői beleegyezés nélküli kiállítás lehetőségét. Ez jelentős mértékben egyszerűsíti az érintett intézmények tevékenységét anélkül, hogy az az érdekelt szerzőkre sérelmes lenne. Aki ugyanis társadalmi szervezetnek ad el képzőművészeti, iparművészeti alkotást, számol a szélesebb nyilvánosság elé kerüléssel. A javaslat helyesen a tervezőt tekinti az építészeti alkotás szerzőjének, és biztosítja számára a jogot, hogy neve az épületen feltüntetésre kerüljön. Ügy gondoltam, hogy a köztéren álló és az épületekhez hasonlóan esztétikailag hangsúlyos szobroknál is kiemelten biztosítani kellene a szerzőnek ezt a jogát. Erre vonatkozóan javaslatot is tettem a kulturális bizottságban. Kiderült azonban, hogy tulajdonképpen mind a tervezőt, mind az egyéb szerzőket, tehát a szobrászművészt is megilleti ez a jog a 9. § alapján. A kérdés mégis foglalkoztat és valamilyen rend teremtése itt szükségesnek látszik. Valamikor bekarcolták vagy bevésték az alkotó nevét a bronzba, kőbe. Újabban leszoktak erről és csak hosszabb nyomozás eredményeként derül ki egy-egy köztéri szobor alkotójának neve. Ez ugyan izgalmasabbá teheti a kerületi vetélkedőket, de népművelési, hely- és honismereti szempontból nem tekinthető helyes gyakorlatnak. Szívem szerint a művel összhangban álló esztétikus megoldás mellett kötelezően előírnám a köztéri szobrokon az alkotó nevének feltüntetését. Aki ugyanis tíz- és százezrek számára szóló mű létrehozására vállalkozik, annak véleményem szerint erkölcsi kötelessége vállalni is művét. Ez azonban sérti a szerzői jogot, mert a szerzőnek joga van névtelenül és álnéven is alkotni. Mégis legalább azoknál, akik ehhez beleegyezésüket adják, valamilyen megoldást indokolt lenne találni. A törvényjavaslat érthetően keretjellegű és a részletes szabályozást a végrehajtási utasításra hagyja. Megkaptuk ennek a tervezetét is. Az abban foglaltakon túl néhány szabályozandó kérdésre szeretném felhívni a figyelmet. Elég sok a vita a munkaköri kötelezettségként alkotott művek felhasználásával kapcsolat-