Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.

Ülésnapok - 1967-33

2603 Az Országgyűlés 33. ülése, 1970. március 6-án, pénteken 2604 mi kevés sikerrel jár, azt hiszem, nem kell különösebben indokolnom, hogy miért. Amikor a bírói ítéletek meghozatalánál szóltam arról,-hogy a megtorlás és a nevelés helyes arányának kialakítása milyen nehéz és bonyolult feladat, ezek a nehézségek ugyanígy vonatkoznak a börtönökben folyó munkára is. Nem az elvekkel, vagy a kérdést rendező törvényes rendelkezésekkel, hanem azok gyakorlati megvalósításával vannak nagy gondjaink. Meggyőződésem, hogy ezzel a kérdéssel a jövőben még többet és jobban, főként pedig hatásosabban kell majd foglalkoznunk. Tisztelt Elvtársak! A bírói munka másik nagy területe a polgári jogi vitákban való ítélkezés. Erről szeretnék néhány mondatot szintén szólni. Bíróságainkat csaknem kétszer annyi polgári per foglalkoztatja, mint büntető ügy. Elsősorban nem a perek nagy száma miatt kell a polgári ítélkezésre nagy gondot fordítanunk, hanem azért, mert a polgári per az állampolgárok személyi, családi és vagyoni viszonyait közvetlenül érinti. Azt, hogy az emberek ügyesbajos dolgaiban a jog eszközeivel rendet csináljunk, hogy igazságos bírói döntésekkel kialakítsuk állampolgáraink „jó érzését", nagyon fontos feladatnak tekintjük. Ez egy konszolidált államban másként nem is lehetséges. A polgári perek ezenkívül öszszefüggnek jelentős társadalmi és gazdasági érdekekkel is, hiszen bíróságaink és gazdasági döntőbizottságaink nagy számban döntenek olyan ügyekben, amelyek népgazdaságunk további fejlődését érintik, így határozataik a népgazdaság szolgálatában állnak. Nyilvánvaló tehát, hogy a helyes ítélkezéshez ezen a területen is igen jelentős politikai és gazdasági érdekek fűződnek. De tájékoztatni szeretném az Országgyűlést arról is, hogy bíróságainkhoz és az állami közjegyzőkhöz 1969-ben például csaknem 155 000 úgynevezett polgári nemperes ügy, hagyatéki ügy, telekkönyvi ügy stb. is érkezett. Példaként utalok arra, hogy a földtörvény végrehajtása, ami elsőrendű politikai érdek volt, szükségessé tette, hogy bíróságaink több mint 200 000 hagyatéki ügyet gyorsan, olyan időben intézzenek el, hogy a földtörvény végrehajtása ne szenvedjen késedelmet. De a törvény további végrehajtása még az elkövetkező 1—2 évben is igen jelentős megterhelést ró a bíróságokra, elsősorban mint telekkönyvi hatóságokra. Tisztelt Országgyűlés! Befejezésül mind a Legfelsőbb Bíróság elnökének, mind a legfőbb ügyésznek a beszámolója, de úgy vélem, az én felszólalásom is mutatja, hogy bíróságainknak milyen jelentős feladatokat kellett és kell megoldaniuk a jövőben is. Ami Katona elvtárs két javaslatát illeti, a magam részéről ezekkel a javaslatokkal messzemenően egyetértek, és a kormányban természetesen majd foglalkozni kell a kérdés ilyen vagy olyan megoldásával. A kérdés felvetését teljesen aktuálisnak és indokoltnak tartom. Hogy a bűnüldöző és igazságügyi szervek munkája minden vonatkozásban megfeleljen a törvényes előírásoknak, a növekvő igényeknek és követelményeknek, nagyon fontosnak tartom aláhúzni, hogy az érintett szervek vezetői és munkatársai a jövőben még inkább mélyítsék el a szigorúan elvi alapokon álló együttműködést, egymás munkájának segítő szándékú kritikáját. Az igazságügyi kormányzat pedig arra törekszik, hogy a törvényes rendelkezéseknek, a jogpolitikai elvek követelményeinek minden igazságügyi dolgozó a maga területén még következetesebben és magasabb színvonalon tegyen eleget. (Taps.) ELNÖK: Szólásra következik Varga Gáborné képviselőtársunk. VARGA GÁBORNÉ: Tisztelt Országgyűlés! Ilyen gazdag, háromnapos ülésszak végén, nagyon érdekes és értékes felszólalásokat hallva, a felszólalónak fokozottan kell kérnie a tisztelt hallgatóság jóindulatát. Engedjék meg, hogy én is ezt tegyem. A beszámolók is mind arról szóltak, amit magunk is tapasztalunk, hogy a törvényesség szilárd, a jogalkalmazó szervek munkája egyre felelősségteljesebb és egyre kiegyensúlyozottabb. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nincsenek olyan problémák, amelyekre ne kellene felfigyelnünk, vagy még inkább elgondolkoznunk, sőt ezen túlmenően ne kívánnák az egész társadalom összefogó segítségét és hatékony közreműködését. Az a néhány mondat, amelyet most szeretnék elmondani, az ifjúsággal kapcsolatos. Ha halljuk azokat a számadatokat, amelyeket a jelentésekben is módunk volt elolvasni, azt tapasztaljuk, hogy önmagában véve azok a számadatok, amelyek az ifjúsági bűnözésre vonatkoznak, nem aggasztók, a hazai jelenségeket figyelembe véve. Még inkább nincs okunk aggodalomra, ha a nemzetközi méretekkel vetjük össze ezeket. Az összevetés azt mutatja, hogy az ifjúság világszerte nagyon sokat hallat magáról, sőt néha aggodalmat keltőén hallat magáról. Erre vonatkozólag számos példát mondhatnánk. Idézhetjük pozitív vagy negatív előjellel azokat az ifjúsági megmozdulásokat, amelyek politikai erőként tűnnek fel. Utalhatunk arra is, hogy a felgyorsult fiziológiai és biológiai érés következtében külföldön például 14—16 éves leányanyák számára középiskolás internátusokat hoznak létre, s a bébik számára is. Utalhatnék a. megnövekedett kábítószerfogyasztásra, vagy olyan jelenségekre, például Angliában, hogy a civilizáció negatív eredményeként minden 10. tizennyolc éven aluli ifjú gyógypedagógiai, pszichiátriai vagy szociális gondozásra szorul. Ehhez képest a mi 1,1 százalékos számarányunk nem látszik soknak. Akkor azonban kicsit már jobban el kell gondolkodnunk, ha tudjuk, hogy a bűnelkövetők 10,7 százaléka közülük kerül ki. El kell gondolkodni még akkor is, ha azt látjuk, hogy az ifjúsági bűnözés világszerte nagyon terjedőben van. Erre vonatkozólag is említenék egy-két adatot. Japánban például jelenleg az ifjúsági bűnelkövetők aránya 28,5 százalék és ez tíz év alatt 10 százalékos emelkedést mutat. Az NSZK-ban 4,7 százalékról 5,7 százalékra emelkedett. Francia adatokat nem tudok százalékosan mondani,