Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.

Ülésnapok - 1967-32

2525 Az Országgyűlés 32. ülése 1970. március 5-én, csütörtökön 2526 lyeken segíteni kell, és állítom, hogy lehet a városi életen is segíteni. Nemcsak egyszerűbb építkezéssel, hanem a város szerkezetének átalakításával, a város elhanyagolt, régi telepeinek lebontásával — az úgynevezett rekonstrukciós építkezésekkel —, és még azt sem mondom, hogy ehhez különleges pénzügyi alapokat kell teremteni, hanem ésszerűbben kell a meglevőt elosztani és ésszerűbben kell a meglevővel gazdálkodni. A mi felelősségünk a kortársainkkal és az utódainkkal szemben,— talán úgy mondhatnám ezt — megfoghatatlanul nagy. Amit teszünk, amit alkotunk és építünk, az évtizedekre szól. A lakóházakat 100 éves időtartamra építjük. És hiába jó ma egy lakóház, az 10 vagy 15 év múlva az akkori kor igényeinek már nem fog megfelelni. Ebből következik, hogy a ma alkotó embernek nemcsak a mai igényt kell kielégíteni, amikor igényt elégít ki, hanem a holnapra is kell egy kicsit gondolnia, s a holnapra is kell figyelnie. S akkor rögtön jelentkezik egy sor probléma. Hogyan építsen úgy, hogy amit ma alkot, az 10, vagy 15 év múlva is megfelelő és alkalmas legyen? Én azt hiszem, ezt meg lehet oldani. Megoldották évszázadokkal ezelőtt is, s meg kell oldanunk ma is. Meg kell oldanunk úgy, hogy a megoldási formák egy egész sorát alkalmazni kell. Ezt megint azért tartom szükségesnek elmondani, mert az elkövetkezendő negyedik ötéves tervben Budapesten is és az ország más területein is gyors ütemben nőni fog a felépített lakás-ok száma. Fennáll az a veszély azonban, hogy uniformizáljuk a városokat, a lakótelepeket, az utcákat és a házakat, az ember életkörülményeit. Én fontosnak tartom, hogy a lakóházépítő gyárak beszerzése mellett az építőipar kapjon olyan technológiát, kapjon lehetőséget olyan műszaki és technológiai fejlesztésre, amelynél építőanyaggyártás tekintetében, szerkezeti elemek gyártása tekintetében tud korszerűt és újat produkálni, amelyek lehetővé teszik számára, hogy ugyanannyi idő alatt, ugyanannyi költséggel, ugyanolyan célszerűségnek megfelelően, változatos formájú épületeket és létesítményeket tudjon létrehozni. A jövővel szembeni felelősségünk kötelez bennünket arra, hogy maradandóan építsük fel azt, amit megépítünk. És most különösen a felszabadulás 25. évfordulójával összefüggésben, amikor végigtekintjük az elmúlt 25 év eredményeit, sikereit, nehézségeit, gondjait és harcait, itt kell úgy elindítanunk a második 25 évet, hogy arról a biztos talajról, amelyen vagyunk és amelyen állunk, sikeresen tudjunk előremenni, komolyat és nagyot tudjunk alkotni. Mi, akik itt Budapesten élünk, érezzük, hogy a mi felelősségünk nem az ország lakosainak 20 százalékával szemben kötelez valamire, hanem az ország egészével szemben kötelez. Az országnak csak egy fővárosa van, s ez az országnak az egyetlen nagy milliós városa, ez az ország szellemi és tudományos központja, amelynek nemcsak az a funkciója, hogy önmagát lássa el, hanem az is a funkciója, hogy másoknak segítségére legyen és mások mellett is ott álljon, ahol támogatnia vagy segítenie kell. De adni csak az tud, aki önmagát is erősíteni és fejleszteni tudja, segíteni csak az tud, aki önmagát is tudja átalakítani, modernizálni és megújítani. S ezért a főváros fejlesztésével kapcsolatban az elkövetkezendő években az a mi legfőbb célkitűzésünk, hogy tömegesen hozzuk létre az új alkotásokat, a korszerű alkotásokat, eltüntessük a régit, megteremtsük a nagy városok különböző részei közötti egészséges; gyors kapcsolatot, aminek szimbolikus megnyilvánulása lesz a metró április 2-án történő átadása. Olyan fejlesztési programot szándékozunk az elkövetkezendő negyedik ötéves tervben végrehajtani, ami tükrözi azt, ami Fock elvtárs beszámolójában szerepelt: az intenzív termelést, a gyorsütemű fejlesztést, a gazdaságos tevékenységet, a munkaerő megfelelő, egészséges elosztását, a munkalehetőséget mindenki számára, és- a főváros lakosai mindegyikébe annak a kötelezettségnek a beplántálását, hogy az embernek nemcsak joga van a munkára — 20 évvel ezelőtt jogunk volt a munkára, ma már kötelessége minden embernek, hogy igaz, becsületes, tisztességes emberként alkosson, s tudása, ereje és energiája legjavát adja a közösségnek, amelyben él, amelyért alkot. • Meggyőződésem, a referátum alapján, a hozzászólások alapján, hogy bennünk a készség és az erő egy ilyen program végrehajtására megvan, és ezért támogatom és elfogadom az expozét és az azzal kapcsolatos javaslatokat. (Taps.) ELNÖK: Varga Tiborné képviselőtársunknak adom meg a szót. VARGA TIBORNÉ: Tisztelt Országgyűlés! Kedves Elvtársak! Az MSZMP Központi Bizottsága ülésének napirendjén tárgyalt téma, „A nők helyzete", igen nagy visszhangot váltott ki megyénk asszonyai körében. A magyar kommunisták kezdettől fogva nagy jelentőséget tulajdonítottak a nők felszabadításáért, egyenjogúságáért vívott harcnak. Az egyenjogúság olyan mértékben valósult meg, amilyen mértékben a munkásosztály, a dolgozó nép előrenyomult a politikai, gazdasági, kulturális élet területén. A felszabadulással az egyenjogúság még csak az egyenlő politikai jogokkal volt egyértelmű. A szocialista iparosítással, a népgazdaság fejlődésével ezek a jogok kibővültek a munká. hoz való jog biztosításával. A felszabadulás után a nőmozgalom az elmúlt negyedszázadban a haladásért, a proletárdiktatúra kivívásáért, majd a szocializmus építéséért küzdött. Munkájukkal hozzájárultak az elért eredményekhez, s ezzel egész társadalmunk fejlődéséhez. A nők teljes egyenjogúságáért tett erőfeszítéseket mégsem tekinthetjük befejezettnek, amíg érvényesülésüket szemléleti problémák korlátozzák. A jövőben is számolni kell a nők kettős elfoglaltságával, régebbi és újabb keletű problémáikkal. Társadalmi összefogással kell érvényesíteni a nők egyenjogúságát és azt, hogy hátrányos helyzetük az élet minden területén megszűnjék. A felszabadulás után az ország újjáépítésében a nők figyelmet érdemlő eredményeket értek el, annak ellenére, hogy iskolai, szakmai tu-