Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.

Ülésnapok - 1967-32

2485 Az Országgyűlés 32. ülése 1970. március 5-én, csütörtökön 2486 először 1897-ben merült fel az első cionista kongresszuson, amelyet Svájcban tartottak. Az első világháború folyamán, amikor a brit politikának érdekében állott közel-keleti pozícióinak a megerősítése, 1917-ben látott napvilágot az úgynevezett Balfour-nyilatkozat. Balfour akkori brit külügyminiszter ebben a nyilatkozatában azt a meggyőződését juttatta kifejezésre, hogy szükséges a Közel-Keleten, az ókori Palesztina területén egy zsidó nemzeti otthon megalakítása. Amikor 1918-ban az akkori Palesztina területe brit megszállás alá került, a Népszövetség a 20-as évek elején hivatalosan is brit mandátumot alapított Palesztinában. A mandátumos okmányban már kifejezésre jut a Balfour-deklaráció, amelyet szóról szóra átvettek, és a mandátumos hatalmat tették felelőssé azért, hogy megteremtse a szükséges politikai, közigazgatási és gazdasági feltételeket zsidó nemzeti otthon alapításához. Amint látjuk, a kérdés gyökere az első világháború utáni imperialista politikai érdekekkel van összefüggésben. 1947-ben, a második világháború befejezése után két évvel NagyBritannia azt a készségét nyilvánította, hogy a mandátumos területet feladja, és ezen a területen az Egyesült Nemzetek Szövetségének 1947ben hozott határozata értelmében két államot kellett volna alapítani, az úgynevezett palesztin arab államot és Izrael államot. A kialakítandó izraeli állam a régi Palesztina területének mintegy 56 százalékát foglalta volna magában, az arab állam pedig 44 százalékát. Abban az időben az akkori Izrael területén mintegy 500 ezer zsidó és 800 000 arab, a palesztin állam területén pedig 725 000 arab és 10 ezer zsidó élt. 1948 elején, mielőtt a két állam megalakulhatott volna, az akkori izraeli vezetés fegyveres akció végrehajtására határozta el magát, megakadályozva ezzel a létesítendő arab államnak a létrejöttét, mert annak területe nagyobb részét fegyveres erőszak alkalmazásával okkupálta. Az 1949-es év folyamán'Izrael és az érintett arab államok között fegyverszünet jött létre, amely azonban csak a demarkációs vonalak megállapítása tekintetében hozott megegyezést, békét Izrael állammal a szomszédos arab államok mind a mai napig nem kötöttek. Mindenki azt várhatta volna, hogy ilyen körülmények között az új izraeli állam a megbékélés, majd fokozatosan az együttműködés politikáját fogja választani. Sajnos, ez nem következett be, Izrael az imperializmus közel-keleti szekértolójává vált és agresszív cselekedetek sorozatát követte el a környező arab államokkal szemben 1956-ban, majd 1967-ben. Ügy látszik, az izraeli vezetők úgy gondolták, hogy az egyik agresszió káros következményeit egy másik agresszión keresztül semmissé lehet tenni. így következett be az 1967. évi júniusi háború, ahol Izrael ismételten fegyveres erőszakot alkalmazott, s amelynek következményei nemcsak a Közel-Kelet térségének, hanem az egész nemzetközi békének a kilátását veszélyeztetik. A konferencia részvevőinek túlnyomó többsége állást foglalt olyan vonatkozásban, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének, illetőleg a Biztonsági Tanácsnak 1967. november 22-i határozata az, amely a békés megoldás útját egyengethetné. Ez pedig kimondja azt, hogy Izrael állam vonja vissza a fegyveres erőszakkal megszállt területekről csapatait és utána közvetlen tárgyalások révén kell megoldania a közel-keleti válságot. Sajnos, Izrael a csapatok visszavonását mind a mai napig következetesen visszautasítja, sőt, ami még nyugtalanítóbb a közel-keleti válsággal kapcsolatban, az az, hogy a közelmúltban a háború újabb eszkalációját, főleg a légiháború eszkalációját kezdte meg. A konferencia részvevői ennek következtében elítélték az izraeli magatartást és a konferencia részvevőinek túlnyomó többsége megegyezett abban, hogy a közel-keleti válság tulajdonképpen nem vallási, vagy nemzeti alapon kialakult válságos helyzet, hanem az imperializmus és a nemzeti felszabadító erők közötti küzdelem. A vita során felmerültek szélsőséges álláspontok is. Az egyik ilyen szélsőséges álláspont nem ismerte el Izrael állam létét, a másik szélsőséges álláspont viszont közvetlen tárgyalások megkezdését, illetőleg a Közel-Keletre történő fegyverszállítások leállítását követelte. A felszólalások során nyilvánvalóvá vált, hogy sem az egyik, sem a másik álláspont nem fogadható el, az utóbbi főként azért nem, mert az eredményes tárgyalások előfeltételét szinte valamennyi képviselő abban látta, ha az erőegyensúly a Közel-Keleten létrejön, a közvetlen tárgyalásokat pedig azért tekintjük időszerűtlennek, mert hiszen az előfeltételt tulajdonképpen Izrael igyekszik biztosítani magának azáltal, hogy az ENSZ-határozat végrehajtását a csapatok visszavonása tekintetében következetesen visszautasítja. A vita után a konferenciát bezáró plenáris ülésen végezetül egy mérsékelt, a realitásokon nyugvó határozati javaslatot fogadtak el a részvevők. Engedjék meg Képviselőtársaim, hogy ennek a nyilatkozatnak a vonatkozó részeit ismertessem. „A részvevők a következőkben jutottak egyetértésre : A helyzet a világ ezen térségében rendkívül veszélyes és napról napra rosszabbodik az 1967. június 5-i háború alkalmával erőszakosan elfoglalt területek megszállásának állandósulásával és a katonai akciók intenzitása következtében, különösen pedig Izraelnek az arab országok ellen elkövetett bombázásával. Az emberi életben és az anyagi javakban bekövetkezett veszteségeken kívül fel kell hívnunk a figyelmet azokra a jelentékeny gazdasági és kereskedelmi károkra, amelyek számos országot érintenek a Közel-Keleten kívül is. Az izraeli kormány mind az 1967 júniusi háború előtt, mind utána rendszeresen visszautasította az Egyesült Nemzetek valamennyi határozatát, különösen azt a határozatot, amelyet a Biztonsági Tanács 1967. november 22-én egyhangúlag hozott, valamint a palesztinai menekülteket érintő, az Egyesült Nemzetek által számtalanszor megerősített, 1948-ban hozott 194. számú határozatát és a Jeruzsálem státuszának fenntartására vonatkozó határozatot.