Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.
Ülésnapok - 1967-27
2105 Az Országgyűlés 27. ülése, 1969. szeptember 25-én, csütörtökön 2106 menyem szerint nagyon sok asszonyt és leányt indít majd arra, hogy szakmai képzettségben felzárkózzék tanult társai mögé. Az egyéni tanulás lehetősége különösen kedvező a gyermekgondozási segélyt igénybe vevő fiatal, még szakképzetlen anyák számára. Itt viszont arra is szükség van, hogy az üzemek, vállalatok a munkaviszonyban állók továbbtanulásának tervezésénél a nőket is vegyék számításba, bátorítsák, segítsék őket abban, hogy, szakmunkásokká válhassanak. Tisztelt Országgyűlés! Veres elvtárs az expozéjában, több képviselőtársammal együtt én is szükségesnek tartom hangsúlyozni, hogy a törvény sikeres megvalósításának egyik fontos feltétele a szakmunkásképzés ügyéért fáradozók társadalmi bázisának további szélesítése. Akikért a törvény született, nagyrészt 14—17 éves fiatalok. Az ő érdeküket képviselő és szolgáló intézmények nem nélkülözhetik a szülői házzal való kapcsolatot, a nevelők és családok, munkahelyek gyümölcsöző együttműködését. A törvényjavaslattal, a beterjesztett módosításokkal, Veres elvtárs expozéjával egyetértek, és a tisztelt Országgyűlésnek elfogadásra ajánlom. (Taps.) ELNÖK: Szólásra következik Varga István képviselőtársunk. VARGA ISTVÁN: Tisztelt Országgyűlés! Kedves Elvtársak! Veres József munkaügyi miniszter elvtárs expozéjában, Kónyi elvtárs előadói beszédében, Gáspár elvtárs és a többi felszólaló képviselő elvtársak hozzászólásukban oly sokoldalúan indokolták és méltatták a szakmunkásképzésről szóló új törvényjavaslatot, hogy én csak ismételni tudnék. Ezért csupán pár kérdést kívánok most a tárgyalás alatt levő szakmunkásképzésről szóló törvényjavaslat végrehajtásában részt vevők számára figyelmeztetésként mondani. Tisztelt Országgyűlés! A törvényjavaslat a jövőben is jelentős szerepet kíván biztosítani a megfelelő tárgyi feltételekkel rendelkező vállalatoknak és szövetkezeteknek a szakmunkásképzésben. Ezért javaslom, hogy a kormány vizsgálja meg annak lehetőségét, nem lehetne-e a szakmunkásképzéssel kapcsolatban olyan intézkedéseket hozni, hogy azok a vállalatok és szövetkezetek, amelyek jelentős új, ilyennemű intézményt hoznak létre, kölcsönt kapjanak az intézetek, illetőleg intézmények létrehozására. Meggyőződésem, hogy egy ilyen intézkedés jelentősen ösztönözné a vállalatokat és szövetkezeteket az új intézmények és intézetek létrehozására. Tisztelt Országgyűlés! A szakmunkásképzésről szóló új törvényjavaslattal kapcsolatban a mellékletben szó van arról, hogy nem megfelelően nivelláltak a bérek jelenleg az iparban, s a jól képzett, magas kvalifikációjú szakmunkások jobb anyagi és erkölcsi megbecsülést érdemelnek. E kérdésben a közelmúltban a Vasmunkás Szövetség elnöksége is állást foglalt, örömmel üdvözlöm ezeket a kezdeményezéseket, és mivel a magasan kvalifikált munkások az élenjáró és korszerű technika hordozói, hiábavaló mérnökeink és technikusaink legjobb elgondolása, ha nincs az, aki a gyakorlatban megvalósítsa azokat. Nem tudnánk a műszaki fejlődésben a külfölddel lépést tartani, és versenyképesen termelni. A jó szerszámozás, készülékezés és a pontos forgácsolás nélkül nincs olcsó és jó tömeggyártás, de nincs élenjáró technikát képviselő, korszerű, egyedi és sorozatgyártás sem. Becsüljük meg tehát jobban a legjobb szakmunkásainkat. Ennek dacára mégis azt látjuk\ hogy az iparban, különösen a vasiparban, azokban a szakmákban a legnagyobb a fluktuáció, ahol a legmagasabb szakmai kvalifikált képzettséget igényli a szakma. Ennek oka az, hogy nem megfelelő a bérezés ezekben a szakmákban. Különösen vonatkozik ez a szerszámosokon kívül az esztergályosokra, ahol könnyen ellenőrizhetők a normák. Itt a több műszak következtében is rendkívül magas a fluktuáció. Ezekben a szakmákban kiképzett emberek kerülnek pedig a népgazdaságnak legtöbbe, s ezek kiképzéséhez úgy idő, mint állóeszköz sokkal több szükséges ahhoz, hogy megfelelően felkészüljenek a szakma elvégzésére. Fontos e kérdés megoldása azért is, mert ezen szakmunkások képzése a népgazdaságnak — mint már elmondottam — rendkívül sokba kerül. Ugyanilyen elbírálás alá tartoznak azok a szakmák — például kovácsok, öntők —, amely szakmák nehéz, illetve kellemetlen munkahellyel rendelkeznek. Ezen szakmunkásokat nagyrészt a vidéki fiatalok közül képzik. Ezek igen jelentős része otthonban nyer elhelyezést. Az az indítványom, hogy az illetékesek gondosabban nézzék meg a felvételre kerülő fiatalokat. Ugyanis tapasztalatból tudom, igen gyakori eset, hogy az államnak jelentős összegekbe kerülő és külön kiadást jelentő fiatalok a kiképzés után nem maradnak meg a szakmában. Én pár évvel ezelőtt megvizsgáltam ezt a kérdést, mivel 15 fiatal kovácssegéd közül egy sem, illetőleg összesen három akart a szakmában tovább dolgozni. Megkérdeztem őket: mi az oka annak, hogy három év után, megfelelő fizetés biztosítása mellett nem kívánják a szakmát folytatni? Egymás után oda nyilatkoztak, hogy eredetileg sem volt szándékukban kovácsnak tanulni, azonban Szabolcsból, Somogyból, Abaújból nem volt más lehetőségük Budapestre kerülni és otthonban való elhelyezést kapni — amely ellátást, ruhát, lakást és ezenfelül még fizetést, ösztöndíjat is biztosít részüre —, csak a^kor, ha kovácsnak, illetve öntőnek vagy acélöntőnek jelentkeznek. Amikor megkérdeztem, hogyan akarják további életüket leélni, : kiderült, hogy hárman matróznak, többen villamoskalauznak, sofőrnek kívánnak elhelyezkedni. Ezért az a javaslatom, hogy a Munkaügyi Minisztérium Ple+ék^g szervei esetleg környezettanulmányozással és a jelentkező 1 «: jobb, hogy úgy mondjam, lekád"nézésével próbálják megszűrni azokat a tanulni jelentkezőket, akiket intézetben elhelyezünk mert rendkívül nagy néngazdasági kár szánna"ik abból, hogy nagy költséggel három évig ellá+unk, tanítunk fiatalokat ezekre az alapszakmákra,
