Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.

Ülésnapok - 1967-26

2049 Az Országgyűlés 26. ülése, 1969. szeptember 24-én, szerdán 2050 seket készítők figyelmét, hogy a végrehajtási utasításban részletesen szabályozzák a tanulók jogait is az iskolára és az üzemre vonatkozóan. Itt arra gondolok, hogy milyen legyen az iskolában a tanulók önkormányzati rendszere, milyen módon mondhat a tanuló véleményt, tehet javaslatot az iskolában, vagy az üzemben, a döntések meghozatala előtt az őt érintő kérdésekben. « A törvénytervezetet előzetesen megtárgyalta a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetségünk Központi Bizottságának Intéző Bizottsága is. Az Intéző Bizottság a tervezettel egyetértett. Megragadva az alkalmat, szeretném tolmácsolni az Intéző Bizottság és a KlSZ-szervek köszönetét, hogy a törvénytervezet elkészítésénél javaslatainkat figyelembe vették. Az előterjesztett törvényjavaslatot elfogadom és a tisztelt Országgyűlésnek is elfogadásra javaslom. (Taps.) ELNÖK: Az ülést 20 percre felfüggesztem. (Szünet: 16.42—17.02. Elnök: VASS ISTVÁNNÉ) ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Folytatjuk tanácskozásunkat. Következő felszólaló Halmágyi Ivánné képviselőtársunk. HALMÁGYI IVÁNNÉ :

#

Tisztelt Országgyűlés ! Csongrád megye szakmunkásképzését a megye iparában bekövetkezett gyors fejlődés határozza meg. Űj ipari objektumok születtek, folytatódik, erősödik a vidék iparosítása, olyan új iparág keletkezett, mint az olajipar. Jelentősen nőtt a foglalkoztatottak száma. Mindez azt hozza magával, hogy a szakmunkásképzés követelményeit és lehetőségeit ezekhez a tényekhez kell igazítani. A megyében férfi munkaerőtartalék nem áll rendelkezésre. A vállalatok és szövetkezetek szakmunkásigényét csak mintegy 80 százalékra sikerült kielégíteni. Az ipari üzemek, szövetkezetek a gépesítés, a termelési technológia fejlődésének következményeként mindinkább a minőséget helyezik előtérbe. Olyan szakmákban, mint az építőipar, egyes vasipari szakmák, szolgáltató ipar — évek óta munkaerőhiány mutatkozik. Mindez a beiskolázás ütemének fokozását hozná magával. A jelentkezések alacsony száma miatt azonban a megye szakmunkás beiskolázási tervét évek óta nem tudjuk teljesíteni. Az 1969— 70-es tanévre a beiskolázási terv 2350 fő, 500-zal kevesebb, mint a vállalatok igénye, és ezt a tervet is csak ötven százalékban sikerült teljesíteni. Az általános iskolát elvégzett tanulók 40 százaléka jelentkezik általában szakmunkásképző iskolába. Ha figyelembe vesszük azt, hogy a nagylétszámú korosztályok kimennek az általános iskolából, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy nagyobb gondot kell fordítani a helyes, céltudatos, az egyén és a társadalom érdekét összhangba hozó pályairányításra. Ez új feladatokat hárít a pedagógusokra, szülőkre, iskolaorvosokra, az ifjúsági szervezetre, de magukra a vállalatokra is. A helyes pályaválasztás első feltétele, hogy a fiatalok sokoldalú ismeretet szerezzenek a választható pályákról. Fontos, hogy megismerjék a munkakörülményeket, talán még a kereseti lehetőségeket is. De ennél sokkal döntőbb megismertetni fiataljainkkal az alkotó munka örömét, a kenyérkereseti lehetőségek mellett a hivatás szépségét. Hiba az, hogy gyakran a fiatalok adottságainak, érdeklődésének, hajlamainak figyelembe vétele helyett sokszor a felnőttek, a szülők meg nem valósult álma, vágya a döntő. A munkaerő kereslet és kínálat összhangjának megteremtése azt követeli, hogy a fiatalok pályaválasztása a népgazdaság jelenlegi és várható igényeinek megfelelően történjen. Ez a társadalom érdeke, de ez az egyén érdeke is. Azt a fiatalt, aki elképzelései, adottságai, képessége és hajlama figyelembevételével figyelembe veszi a várható foglalkoztatási lehetőségeket is, elhelyezkedése során nem éri csalódás. A szakmunkás utánpótlás biztosítása érdekében, a helyes pályaválasztás, a korszerű szakmunkásképzés elősegítése érdekében többet kellene tenni egyes vállalatoknak is. A szakmunkástanulók korszerű képzéséhez üzemi munka szükséges. Az az ellentmondás keletkezik, hogy az a vállalat, amelyik a szakmunkásképzés feltételeit jelentős anyagi áldozat árán biztosítja, miközben hasznos gazdasági, társadalmi, politikai feladatot teljesít, a gyakorlatban majdnem ráfizet erre. A tartalékalap jelentős részét tanműhelyek fenntartására fordítja, szakoktatókat fizet, ugyanakkor a felnőtt szakmunkások órabére alacsonyabb, mint olyan vállalatnál, ahol ilyenre nem áldoznak. Az alacsonyabb kereseti lehetőség mellett az ilyen vállalat ki van téve az állandó munkaerő-vándorlásnak is. Ez az egyik oka annak, hogy a végzős fiatalok is gyakran otthagyják azt a munkahelyet, ahol tanultak. A MŰM 601-es makói szakmunkástanuló-intézetben a vizsgaidőszakban megjelent az egyik vállalat megbízottja. Engedélyt kért arra, hogy beszélhessen a fiatalokkal, s kilátásba helyezte a magasabb kereseti lehetőséget. Amikor az intézet igazgatója megkérdezte, hogy jó anyagi lehetőségeik birtokában miért nem gondoskodnak a szakmunkásképzésről, a válasz a következő volt : arra mi nem érünk rá, de pénzünk az van. Javasolom, hogy a kormány a szakmunkásképzés szempontjából is vizsgálja meg a vállalatok helyzetét, hozzon megfelelő intézkedést arra nézve, hogy azok a vállalatok, amelyek a szakmunkásképzésért jelentős anyagi és erkölcsi áldozatokat hoznak, ne legyenek hátrányos helyzetben azokkal szemben, amelyek a kényelmesebb megoldást választják. A szakmunkásképzés másik fontos forrása a felnőtt dolgozók képzése. Itt sem jobb a helyzet. A gyakorlati tapasztálat azt mutatja, hogy a vállalatok nem használják ki eléggé a felnőtt szakmunkásképzés lehetőségeit, nem támogatják azokat, akik kedvet, tehetséget éreznek magukban, akikből hivatásszerető, jól képzett szakmunkások válhatnának. Csongrád megyében 1964-ben 912 felnőtt szerzett szakmunkás képesítést, ezzel szemben 1968-ban csak 266. A megye munkaügyi osztálya 10 minisztériumi vállalatnál és valamennyi tanácsi vállalatnál megvizsgálta a szakmunkásképzés helyzetét. Egyetlen vállalat, a Szentesi Víz- és Csatornamű Vállalat kollektív szerződé-