Országgyűlési napló, 1967. I. kötet • 1967. április 14. - 1968. december 19.

Ülésnapok - 1967-18

1419 Az Országgyűlés 18. ülése, 1968. október 18-án, pénteken 1420 is hasznosan szolgálja a magyar közlekedést és egész dolgozó népünk ügyét, egyetértek vele, a vasutakról szóló törvényjavaslatot pedig elfogadom és elfogadásra ajánlom. (Taps.) ELNÖK: Szólásra következik Imri Gyula képviselőtársunk. IMRI GYULA: Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselő Elvtársak! Nincs könnyű helyzetben az a felszólaló, aki egy ilyen széles körű érdeklődésre számottartó téma, ha jól számoltam, huszonötödik felszólalója. Nehéz elkerülni, hogy ismétlésbe ne bocsátkozzunk. Azt hiszem, ez az aktivitás, amely a téma tárgyalása során megnyilvánult, abból következik, hogy a vasút és az országút életünknek olyan tartozéka lett, amellyel nem kerülhetjük el a mindennapi találkozást, és ebből a helyzetből következik a vele szemben támasztott igény is. Különösen azok, akik foglalkozásuk következtében mindennapi munkájukkal vannak a vasúthoz és közúthoz kötve, még inkább joggal igényelnék, hogy munkahelyük feleljen meg a mai kor követelményeinek nemcsak a munkakörülmények, hanem biztonsági szempontból is, hiszen büntetőjogi felelősséggel vállalják élet- és vagyonbiztonságunkat. Talán ezzel összefüggésben kellene keresni annak az egyre nagyobbodó gépkocsivezetői hiánynak az okát, amely az utóbbi időben jelentkezett. Közlekedésünk gyors ütemű fejlődését, problémáit és jövőjét összefüggésben mutatja be a napirend tárgyalásához rendelkezésünkre bocsátott, körültekintő gondossággal készített anyag. De kitűnik belőle az is, hogy közúti gondjaink a jövőben a gépjárművek szaporodásával, a személy- és teherforgalom közútra terelésével még tovább fokozódik. Én természetesnek tartom, hogy a közvélemény igen érzékenyen reagál az e területeken tapasztalható jelenségekre mind pozitív, mind negatív vonatkozásban. Választóink között járva, gyakran hallani az elismerő megjegyzéseket a szocialista fejlődés eredményeként javuló közlekedési viszonyokról, hogy most már különösen a fő közlekedési vonalakon a leggyorsabb, a legolcsóbb és a legkényelmesebb közlekedési eszköz a vonat, hogy most már az ország szinte legtávolabbi csücskeiből is két-három óra alatt el lehet jutni az ország fővárosába. Sajnos, az autóbusz-közlekedésre ezt még nem lehet elmondani. Gyakoriak a késések, zsúfoltak a kocsik, de műszaki és esztétikai állapotuk is sok kívánnivalót hagy maga után. Az elismerő szavaknál azonban sokkal szenvedélyesebbek a bíráló megjegyzések, mert — sajnos — ilyenek is akadnak. Erről már képviselőtársaim szólottak. Azt hiszem, nem túlzás azt mondani, hogy manapság alig van a népgazdaságnak még egy területe, amelynek ennyi „avatott szakértője" lenne, mint a közlekedésnek. Nekem ezt naponta módomban van tapasztalni, hiszen magam is mindennapos utazó vagyok. Ha késik a vonat vagy az autóbusz, nehézkes az áruszállítás, vagy ha rosszak az utak, sokat kell várni a sorompónál, az emberek igen gyakran eljutnak a szocialista rendszer bírálatához, szidalmazásához. De vajon jogosak-e az ezzel kapcsolatos észrevételek, megjegyzések? Azt hiszem, csak részben. Mert ezeket az útviszonyokat mi — sajnos — örököltük, bár jó lenne, ha nem hosszú ideig bírálgatnának érte bennünket. Nem lebecsülhető az az erőfeszítés, amelyet az elmúlt több mint két évtized alatt a vasút- és úthálózat fejlesztése érdekében kifejtettünk. Az eredmények sem maradtak el, de hiba lenne nem látni, hogy a megoldásra váró feladatoknak még csak a nagyját végeztük el. Tisztelt Országgyűlés! Csanádi miniszter elvtárs a javaslatot előterjesztő beszédében indokolta és .megerősítette annak szükségességét, hogy az Országgyűlés mind a törvényjavaslatot, mind a közlekedéspolitikai koncepciót fogadja el, illetve emelje törvényerőre. A magam részéről örömmel teszek eleget ennek, és képviselőtársaimnak ajánlom, hogy fogadjuk el. Megítélésem szerint a törvény helyesen jelöli meg úgy a vasút, mint a szolgáltatásait igénybevevők részére a jogokat és kötelezettségeket. Helyesen szabályozza a személy- és teherforgalommal összefüggő kérdéseket, figyelembe veszi a vasút hagyományait, de számol az új viszonyokkal és megfelel az új irányítási rendszer politikai-gazdaságpolitikai követelményeinek is. Könnyen áttekinthető, fogalmazása egyszerű, mindenki számára érthető. Tartalmát és szerkezetét illetően hasonlóan lehet nyilatkozni a közlekedéspolitikai koncepcióról is. Tükröződik benne az a négyéves előkészítő munka és széles körű vita, amely az anyag készítését megelőzte. Helyesen mutatja be a fejlődést, a jelenlegi helyzetet és vonja le a következtetéseket, majd rögzíti a tennivalókat. Ennek ellenére bennem az anyag tanulmányozása során számos kérdés merült fel a koncepcióban foglalt célkitűzéseken kívül eső közutak problémái miatt. A vasúttal összefüggő közúti problémák együttesen megoldódnak — ez meggyőződésem, biztos vagyok benne. Kellő anyagi alátámasztása is biztosított. Kívül marad azonban ezen a közutaknak az a több mint 50 százaléka, amelyet a koncepció is úgy fogalmaz meg, hogy körülbelül 50 százaléka a közutaknak nem rendelkezik a gépjárműforgalomnak megfelelő útburkolattal — és ez az, ami engem külön foglalkoztat és nekem problémát okoz. Ha a költségvetésből a közutak a jövőben is csak olyan összeggel részesülnek, mint jelenleg, akkor ez a célterület megítélésem szerint 1980-ra nem éri el a koncepcióban leírt színvonalat. Sőt tovább romlik a helyzet, és fennáll még annak is reális veszélye, hogy az egyéb utak korszerűsítésére és építésére szánt összeg egy része esetleg átcsoportosításra kerül a vasutak felszámolásával, illetve a forgalom megszüntetésével összefüggő utak építésére. Egy jelentős részét pedig fel kell használnunk, szerintem is indokoltan, a nagyforgalmú főtúvonalak építésére, bár ennek kedvezőtlen hatását ma is érezzük az alacsonyabb rendű útvonalakon, amelyeknek jelenlegi állapota is szinte tarthatatlan. Tehát keresnünk kell ennek a jelenleg nyitott kérdésnek a megoldását, és úgy gondo-