Országgyűlési napló, 1967. I. kötet • 1967. április 14. - 1968. december 19.

Ülésnapok - 1967-3

107 Az Országgyűlés 3. ülése, 1967. július 13-án, csütörtökön 108 kapitalista ezt computeren ki is számíttatja és megvásárolja azokat az agyakat, amelyekre szüksége van. A nyugati világ nagy problémája a „brain drain", az agy-export. Mi ilyesmire nem gondolhatunk, és egyelőre talán nincs is rá szükségünk, de arra gondolnunk kell, hogy „a távlati célok elérésében való érdekeltség" érvényesítésének valamiféle olyan érthető irányvonalát dolgozzuk ki, amelynek húzó hatása van és amely a mi körülményeink, a szocialista bérezés körülményei között egyszerűen alkalmazható. Ez ma már nem csupán akadémiai fokozat, nem tudományos minősítés kérdése, hanem magas szintű gyakorlat, gyors áttétel, megvalósulás kérdése. Ez pedig gyökerében érinti a gazdasági reform érvényesülését. A közelmúltban beszélgettem egy akadémiai minősítésű fiatal tudósunkkal, akinek a következő mondata meghökkentett: „Elcseréltük lakásunkat egy kissé nagyobbra. Hozzájutottam egy kis dolgozószobához, amelyben a család zajától elbújva dolgozni tudok. Tudományos közleményeket fordítok, és ezzel megmenekülök attól, hogy valahol másodállást kelljen vállalnom. Anélkül is meg tudom teremteni azt a többletet, ami családom nyugodt megélhetéséhez fizetésemen felül szükséges." A tudományos munkát tehát rutinmunkával kell kiegészítenie. Ma már alig szántunk lóval, de az volt az érzésem, mikor ezt hallottam, mintha versenylóval akarnánk szántani. Kérem a kormányt, hasson oda, hogy a tervező, szervező, előrelátó és iránytmutató munka ökonómiai fontosságának megfelelő mechanizmus segítségével mérhető, honorálható alapokat teremtsen. Ez az érdekeltség, párosulva a gondolkodó emberek bizalmával, szakmaszeretetével, hazaszeretetével és lelkesedésével, hatalmas motorja lehet „e tehetséges és szorgalmas nép" cselekvéseinek, az ember érdekében kialakított új mechanizmus hatékonyságának. Tisztelt Országgyűlés! A másik, a külpolitikai kérdést illetően tolmácsolni szeretném az egyik nyugati határmegye választóinak jóérzését, örömét afelett, hogy a kormány keresi a magyar—osztrák jószomszédi viszony továbbfejlesztésének útjait. E kérdésben a közelmúltban több nagyon értékes lépés történt. Itt nemcsak a magasszintű kölcsönös látogatásokra, egyezményekre, záró jegyzőkönyvekre gondolok, hanem arra is, hogy a kölcsönös megértésnek hazánkban idegen nyelvű sajtóorgánumai vannak, amelyek arra törekszenek, hogy álláspontunk kifejtésével, a közönség számára is érthető nyelven, a megértés számára teremtsenek a határ mindkét oldalán alapot. Mi látjuk, halljuk és olvassuk ott, közvetlenül a határon a különböző világnézetek ütközésének jelenségeit. Látjuk a csábító külsőségeket, és látjuk, hogy e csábításoknak néhányan engednek is. Ezekből incidensek keletkeznek. Incidensek azért, mert az emberek legtöbbször nem teszik mérlegre, nem is ismerik, nem tudják azokat a nehézségeket, amelyek a másik oldalon várnak rájuk. Ezt egy szentpéterfai visszatelepülő asszony úgy mondta el nekem: „Kérem, ott kinn én rájöttem arra, hogy ott sincs kolbászból a kerítés." Rájött. Egy csomó ember rájön, és hazatér, de egy csomó ember akkor döbben csak rá, amikor már késő, amikor erre már nincs módja és lehetősége. Ilyen volt például a közelmúltban a berepüléses szöktetés. Ilyen pontosan kitervezett manőverre nehéz számítani és felkészülni. És míg az osztrák televízió riportere hősként ünnepli a „modern Pimpernelt", talán észre sem veszi, hogy rontja azokat a lehetőségeket, amelyek a határmenti kérdések megoldására a mi oldalunkon fennállnak. Bennünket a kérdés közvetlenül érdekel, mert a Nyugatról mind fokozottabban beáramló idegenforgalom tekintélyes része megyénken halad keresztül. Mi ezt az idegenforgalmat pozitívan értékeljük, hiszen ezek az utasok nemcsak olyasmiket látnak meg, amiket meg akarnak nekik mutatni, hanem ezeknek az embereknek közvetlen tapasztalataik vannak. Ezek elfogyasztják a mi jó ételeinket és italainkat, elfogadják a mi barátságos embereink útmutatását, elfogadják a fokozatosan javuló vendéglátásunk szolgáltatásait. Erről itt rendszerint nem beszélnek. De az évről évre emelkedő idegenforgalom számadatai azt bizonyítják, hogy nekünk is van propagandánk az ő oldalukon és a bejövök elmondják azt a meglepő helyzetet, amit a propagandával szemben Magyarországon észleltek. A magyar—osztrák tárgyalásoktól, a mind gyakoribb hivatalos és nem hivatalos találkozóktól azt reméli megyénk választópolgársága, hogy előbb-utóbb megérnek a kisebb határforgalmi enyhítések ebben a vonatkozásban is. Erre több példa is van a közelmúltból. Ilyen a „Barátság útjá"-nak megnyitása április hónapban az Ausztriából hazánkon át Jugoszláviába és vissza irányuló turistaforgalom számára, a bajánsenye—hodosi szűkebb határszéli átkelőhely megnyitása pár nappal ezelőtt, valamint az a tény, hogy Klaus osztrák kancellár budapesti látogatása után megállapodás született egy újabb magyar—osztrák határátkelőhely megnyitásáról. Tekintettel arra, hogy Kőszeg és Szentgotthárd, helyesebben Rábafüzes között nagy távolságban nincs átkelőhely, jól szolgálná egy új átkelőhely Szombathelytől nyugatra a forgalmat, és ezért kérjük az átkelőhely kijelölésénél ezen igényünk tanulmányozását. Azért tértem ki ezekre a kérdésekre, mert .hazánk lakossága és a hírközlés legkülönbözőbb eszközeivel befolyásolt osztrák lakosság hajlandó elríinni, hogy a forgalmi megszorítások a magyar kormány szuverén intézkedéseiből erednek és nem valaminő helyzet következményei. Pedig ismerjük a magyar közmondást: „Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten". Választóink nevében kérem a kormányt, hogy a magyar—osztrák jószomszédi viszonyt és a határmenti forgalomnak ebből eredő további könnyítését különös figyelemmel kísérje és a lehetőségeknek megfelelően segítse előbbre. A kormány elnökének beszámolóját elfogadom. (Taps.)