Országgyűlési napló, 1967. I. kötet • 1967. április 14. - 1968. december 19.

Ülésnapok - 1967-14

1079 Az Országgyűlés 14. ülése, 1968. július 12-én, pénteken 1080 ütemes szállításokkal teljesítette. Ez a kétharmad részben ütemes szállítás feltehetően még csak javult és javulni fog, és ha ezt egybevetjük a tegnap elhangzott észrevételekkel — többen felemlítették az öntözéssel kapcsolatban az agregátok, a szórófejek, a csövek, a kapcsolófejek hiányát, a csépléssel, illetőleg az aratással kapcsolatban a kötöző lágyhuzal hiányát —, akkor azt hiszem, nem érdektelen megnézni az érem mindhárom oldalát. Meg kellene nézni, hogy az öntözőberendezések hiányában az előrelátáson, a raktárhiányon és Medárdon kívül mi az, ami megakadályozta a mezőgazdaságot abban, hogy a meteorológusok által valóban előre jelzett aszályra felkészüljön. Én vettem magamnak annyi fáradságot, hogy ma reggel, mielőtt idejöttem, beszereztem a szükséges adatokat, és a következő derült ki. Az Agrotröszt két esztendeje nem rendelt öntöző-agregátot az ipartól, mert két évvel ezelőtt 500 garnitúra hevert a raktárában. (SZABÓ PÁL: Nem hittek az öntözésben!) Hát kérem szépen, ez az előrelátás és Medárd közötti öszszefüggés! (Derültség). 1967-ben az Agrotröszt húsz garnitúra új típusú alumíniumcsővel felszerelt agregátot rendelt és kapott. 1968-ra megint nem rendelt semmit, 1969-re — nyilván az aszály következtében — rendelt 250 garnitúrát. Hozzátartozik még a kép teljességéhez, hogy a kapcsolófejeket, a szórófejeket, a szerelvényeket a Tolna megyei mezőgazdasági gépgyártó vagy javító vállalat gyártja és szállítja. A szerelvényeket maga az Agrotröszt szállítja, és a karbantartást a MÉM felügyelete alá tartozó vállalat végzi. Azt hiszem, ez után a kép után most már az a helyes, ha a mezőgazdászok saját tárcájukhoz intézik a következőkben az öntözéssel kapcsolatos problémákra vonatkozó igényeiket. (Taps.) A lágyhuzalkérdés nem egészen ilyenszerű, viszont elgondolkodásra késztető kell legyen. A magyar kohászat lágyhuzal-kapacitása körülbelül 100 000 tonna évente. 1968-ban a lágyhuzaligény 24 000 tonnával magasabb, mint amennyit a magyar ipar termelni képes. A 24 000 tonna egyharmadát szocialista relációból megkaptuk. Feltehetően a külkereskedelem behozta kapitalista relációból a másik 16 000 tonnát is. Ezek után fel kell tenni a kérdést, hogy az elosztás során hová tűnt el az a mennyiség, amely az OT és az egyéb szervek felmérése alapján az egész évi igényt fedezte. Ha figyelembe vesszük, hogy 1970-ben ez az importból fedezendő hányad — mivel a belföldi kapacitás lényegesen nem változik — 25 000 tonnával szemben 40 000 tonnás igényt jelent, akkor érdemes elgondolkozni a két nagy kohászati vállalat, Ózd és Salgótarján kezdeményezésén, amikor saját erőből akarnak új huzalművet megvalósítani — egyelőre még vitatkoznak, hogy 50 000 vagy 100 000 tonnás nagyságban, de 1980-ban már a hiány több lesz mint 100 000 tonna — és azt hiszem, ezt a kérdést a bank és az OT vonatkozásában könnyű lesz lezárni, hiszen egy tonna lágyhuzalt 125 dollárért kapunk, és ha megnézzük ezeknek a beruházásoknak a gazdaságosságát, az ipari bázisra vetítve 55 forintért, a kereskedelmi forgalomban pedig 63 forintért tudnak kitermelni egy dollárt. Minden körülmények között érdemes tehát a kérdéssel foglalkozni, és akkor valóban csak a mezőgazdászokon múlik, hogy mennyi az a szalma, amit bálázni kell. Az 1968-as évre való viszonylag zavartalan átmenetet az elmúlt év jó gazdasági eredményei is megkönnyítették. Ez eddig több felszólalásból is kijött. A tárca az 1967. évi tervfeladatát, beleértve az exportot is, túlteljesítette. Körülbelül 2,8 milliárd forinttal több termelési értéket hozott, mint az évi terve volt, s a termelés egészében különös gondot fordítottak az exportra és a belkereskedelem áruellátására. Meg kell mondanom, hogy az exportterv teljesítését illetően jelentékenyen érvényesült néhány olyan külön ösztönző, amely a vállalatok vezető dolgozóinak érdekeltségét az átlagosnál nagyobb mértékben megnövelte. Az export rendelésállomány tekintetében figyelemre méltó változás a múlttal szemben, hogy nem a külkereskedelmi vállalatok rendelései, hanem a tényleges külföldi kötések tekinthetők rendelésnek, és ilyen értelemben a tárca export rendelésállománya több mint 75 százalékig már le van fedezve. Pozitív tapasztalatnak tekinthető, hogy a gépipari vállalatok egyrésze nemcsak általában, hanem piaconként konkrétan kívánja megismerni a lehetőségeket, mint ahogyan Vida elvtárs is említette, különös tekintettel a konkurrencia árfeltételeire, s ez a tevékenység nem egy tekintetben kedvezőbb áralakulást is eredményezett az elmúlt esztendő során. A termelővállalatoknak azonban a piackutatáshoz nincs devizafedezetük, ezért ezt a kérdést rendezni kell, mert ezek a vállalatok csak akkor juthatnak a piackutatáshoz szükséges devizához, ha a külkereskedelmi vállalatoktól lehetőséget kapnak rá. A termelővállalatok közül azok, amelyek áruválasztékuk egy részét a tőkés árszorzók vagy árvisszatérítés szempontjából kedvezőtlenebb körülmények között látják, ezt az árat emelni akarják, s ha a külkereskedelem ezt nem adja meg a várt mértékben, a tőkés forgalomból kilépnek, mert a vállalatok számára előnyösebb a belföldi vagy a szocialista piacon való értékesítés. Ezért szükségesnek látszik megvizsgálni, hogy a tőkésexport növelésére nem lehetne-e a pótlólagos állami visszatérítés helyett adócsökkentéssel élni, nem beszélve arról, hogy a kereskedelempolitikai alapból történő finanszírozási lehetőségeket a termelővállalatok általában nem eléggé ismerik. Zavarja még a tőkés piacon történő eladásban való érdekeltséget az a körülmény is, hogy a deviza ezekről a piacokról lényegesen lassabban folyik be, mint a baráti országokból, s így a vállalatok nemegyszer több hónapos késedelemmel jutnak az árbevételhez. A gazdaságirányítás jelenlegi rendszerében a termelővállalatok árbevételében a külföld értékítélete jelenik meg. Egyes relációk esetében azonban a kereskedelempolitikai meggondolások érdekében változó diszázsiók lépnek életbe* és az ezekkel kapcsolatos információk csak a kül-