Országgyűlési napló, 1967. I. kötet • 1967. április 14. - 1968. december 19.

Ülésnapok - 1967-13

1039 Az Országgyűlés 13. ülése, 1968. július 11-én, csütörtökön 1040 kérdése a problémának csak egyik oldalát jelenti. Legalább ugyanolyan jelentőségű a mezőgazdasági üzem számára az ipari eredetű termékek beszerzése. Ebben a tekintetben csak megismételni lehet mindazt, amit az előbbiekben elmondtam. Egy mezőgazdasági üzem vezetője az ujjain össze tudja számolni, hogy hány vállalat foglalkozik azokkal a cikkekkel, amelyek számára alapvetőek a termelésben. Arról nem is beszélve, hogy egy-két vállalat mint vevő és eladó egyszerre jelenik meg. Például a Gabonaforgalmi Vállalat kizárólagos felvásárlója a gabonának, ugyanakkor kizárólagos forgalmazója az ipari takarmányoknak, tápoknak is. Vajon elképzelhető-e, hogy a hasonló helyzetek egyértelműen a jobb és színvonalasabb, a partner érdekeit messzemenően figyelembe vevő munkára ösztönözzenek? Én magam nem tudom ezt elhinni, mert a gyakorlat rendszerint ellentmond ennek. Hadd idézzek egyetlen esetet, amely ebben az évben történt meg. Közismert, hogy nitrogén műtrágyából nagyobb a kereslet, mint a kínálat. A mezőgazdasági üzem rendel az Agrokertől, de csak annyit kap, amennyi éppen jut. Ezt tudomásul kell venni, ha nincs, nincs. De mi történik közben? Jön a Gabonaforgalmi Vállalat és azt mondja: adok nitrogén műtrágyát, ha ennyi meg ennyi kukorica értékesítésére leszerződsz velem. Hát mégis van nitrogén műtrágya? De hogyan kerül a gabonaforgalmihoz? Sehogy! Azt is az Agroker szállítja, de a gabonaforgalmi rendelkezése szerint. Mert két nagyvállalat könnyen megegyezik egymással, íme a monopolhelyzet tipikus következménye. A másik kérdés, amellyel foglalkozni szeretnék, az üzemek és a piac kapcsolata az információk és a piackutatás rendszerével összefüggésben. Mindannyian tudjuk, hogy a jó tájékozottság az egyik legfontosabb üzemvezetési követelmény, és egyre inkább az lesz az új gazdaságirányítási rendszer kibontakozásával párhuzamosan. Ahogyan növekszik a termelt áruk mennyisége, ahogyan a hiánygazdaság fokozatosan átalakul az eladók gazdaságává, úgy és olyan mértékben növekszik a piackutatás jelentősége a termelő üzem számára. Mivel a piaci jelenségek észlelése és különösen szakszerű értékelése rendkívül bonyolult és sokrétű munka, nyilvánvaló, hogy az üzemi vezetők, vagy akár az üzemek erre a célra beállított szakembere ezt hathatósan elvégezni képtelen. Adódik a lehetőség, hogy az üzem elsősorban támaszkodjék azokra a felvásárló vállalatokra, amelyek vele kapcsolatban állnak. Egyéves időtartamot tekintve ez a megoldás jónak látszik. Hiszen ha valamely termékre értékesítési szerződést lehet kötni, ez a tény az üzem számára elegendő biztosíték a termelési szerkezet megválasztására. Csakhogy ez egyáltalán nem elegendő, mert lehet, hogy ugyanerre a termékre a következő évben már nem lehet szerződni, hanem más termék kereslete lép a helyébe, esetleg olyan, amelynek termeléséhez új beruházás, vagy egy-két éves előkészítés szükséges. Ha ezt az előkészítő munkát az üzem akkor kezdi, amikor a kereslet már aktív az illető termékre, könnyen úgy jár, hogy mire termelni kezd, már ismét mást kellene csinálnia. De, mondhatna ellent valaki, az országos hatáskörű nagy vállalatoknak éppen az az előnyük, hogy kellő áttekintéssel bírnak a piac felett, ezért és ennek alapján befolyásolják szállítóikat. Ez természetesen igaz. Ám ennek az éremnek is van egy harmadik oldala. Az ugyanis, hogy egy felvásárló vállalat propagálója lesz mindig a fejlesztésnek, azokban a termékekben, amelyek keresletét növekvőnek ítéli, de sohasem lesz propagálója az általa forgalmazott termék termelése csökkentésének. Világos, hogy miért nem. Mert az ő számára mindig az az előnyös, ha többet kínálnak neki, mint amennyit venni szándékozik. Mindebből következik az informátorral szemben támasztott elsőrendű igény, az, hogy függetlennek és pártatlannak kell lennie gazdasági értelemben. Tehát hosszabb távú információt csak attól lehet bizalommal fogadni, aki önmaga nem gazdálkodik, akit csupán az egész népgazdaság összefüggései és azok várható következményei érdekelnek. Ez nyilvánvalóan csak az állam információs központja, vagy annak részlege lehet, ami mondjuk csak a kormánynak tartozik felelősséggel. Biztos vagyok abban, hogy sokan gondolják most: nyitott kapukat döngetek, hiszen vannak már ilyen információs szervek, van Konjunktúra- és Piackutató Intézet és van speciálisan mezőgazdasági jellegű is, a MÉM információs központja. Lehet hogy tévedek, de én úgy érzem: a dolgok ezzel még nincsenek megoldva. Az is lehet, hogy amit én hiányolok, csak a kezdeti nehézségek következménye. Tény mindenesetre az, hogy a mezőgazdasági üzem jelenleg alapvető kérdésekben is nagyon hiányosan tájékozott. Engedjék meg, hogy csak egy kérdést említsek a sok közül, ami számunkra nyitott. A mezőgazdasági termelőszövetkezetek 1968. január 1. óta 70 százalékos ártámogatást kapnak a sertés- és szarvasmarha férőhelyek beruházási költségeinek fedezésére. Ez igen erőteljes támogatás. Ügy ítéltük meg ebből, hogy a sertés és szarvasmarha vonatkozásában a növekvő kereslet biztosított. Meglepően ellentmond ennek viszont az, hogy néhány hónapja mind a hízott sertés, mind a szarvasmarha eladás terén zavarok mutatkoznak. Most nem tudjuk, hogy melyik hatásnak higgyünk, fejlesszünk, vagy ne fejlesszünk? Ezzel az igen lényeges kérdéssel azonban — legalábbis én magam és munkatársaim — az üzembe érkező információs anyagban sehol sem találkoztunk. Az üzembe érkező ilyen jellegű anyagok ma még vagy elvontak a mi számunkra, vagy olyan dolgokat tartalmaznak, amiket más forrásból úgyis ismerünk. Az érzésem az, hogy az informátorok ma még túlságosan megrágják előzetesen azt, hpgy mit áruljanak el a szövetkezetek elnökeinek és mit ne. Pedig a gazdasági információ csak akkor lehet célravezető, ha tartalmában teljességre törekszik, ha vizsgálódásaínak nemcsak bizonyos következtetéseit, hanem annak anyagát is hozzáférhetővé teszi, vagyis nem tételeket gyárt, hanem gondolkodni tanít. Szeretném tehát, ha az üzemekbe egyre nagyobb mennyiségű és egyre jobb minőségű információ áramlana,