Országgyűlési napló, 1967. I. kötet • 1967. április 14. - 1968. december 19.

Ülésnapok - 1967-12

891 Az Országgyűlés 12. ülése, 1968. március 29-én, pénteken 892 méltánytalanságokra, az élettől való elszakadásokra. Jelenthetem a tisztelt Országgyűlésnek, hogy az alsófokú bíróságok az iránymutató elvi állásfoglalásainkat gondosan tanulmányozták, s ítélkező munkájukban megfelelően alkalmazták. Űgy vélem, nem lesz felesleges, ha ennek alátámasztására néhány statisztikai adatra hivatkozom. Nem az egész beszámolási időszakban, hanem csak az 1967. évben 102 853 büntető és 176112 polgári ügy érkezett elsőfokú elbírálásra az ország bíróságaihoz. Szükségesnek tartom azonban már itt megjegyezni, hogy a büntető ügyek közül 40 666 úgynevezett magán vadas ügy volt. Ugyanezen idő alatt összesen 6345 ügyben panaszolták a Legfelsőbb Bíróság elnökénél a bíróságok döntését. Ez az előző évihez viszonyítva némi csökkenést mutat. A legfőbb ügyész és a Legfelsőbb Bíróság elnöke 1967-ben összesen 1453 ügyben hozott jogerős bírói határozat ellen emelt törvényességi óvást. Ezek az adatok azt bizonyítják, hogy a bíróságok >a törvény rendelkezéseinek helyes alkalmazásával ítélkeznek, hiszen az összes ügyeknek mindössze 2,2 százalékában panaszoltak törvénysértést, s az összes ügyeknek mindössze csak 0,52 százalékában került sor törvényességi óvás emelésére, tehát csak ilyen kis százalékban észleltünk törvénysértést, illetőleg megalapozatlanságot. A panaszok azonban, bár nem nagymértékben, de feltártak bizonyos figyelmet keltő hiányosságokat is: ezek egyrészt jogalkalmazási, másrészt pertechnikai hiányosságok. Az előbbiek a jogszabályok, vagy az állandósult gyakorlat ismeretének a hiányára vonatkoznak, az utóbbiak főleg az időszerűséget érintik, mert a pertartam elhúzódását eredményező olyan okokat mutatnak, amelyek a bíró jobb felkészülése — a per- és joganyag alaposabb megismerése — esetén elkerülhetők lettek volna. A perek befejezésének elhúzódását nem egyszer a túlméretezett bizonyítási eljárás okozza, amely az eljáró bírót — akarva, nem akarva — ingoványos talajra viszi, ami végső soron ellentétes a törvényességgel is, ezenkívül az igazságszolgáltatás tekintélyét is rontja. Ahhoz, hogy a Legfelsőbb Bíróság a reá váró sokirányú feladatot megfelelően betölthesse, hathatósan hozzájárultak a forradalmi munkás-paraszt kormánynak évekkel ezelőtt megállapított jogpolitikai irányelvei. Igen pozitív szerepet töltöttek be az eredmények elérésében és a jogalkalmazás egységének biztosításában az Igazságügyminisztériumnak és a Legfőbb Ügyészségnek egy-egy jogterületet közösen felmérő és elemző vizsgálatai is. E két igazságügyi szervvel való együttműködésünk a beszámolási időszakban is gyümölcsöző volt. Ennek egyik eredményeként utalni kívánok arra, hogy az úgynevezett régi — megítélt baleseti járadékok felemelésének jogszabályi tilalom állta az útját, s ezért a felemelés iránt indított kereseteket el kellett volna utasítani. Az igazságügyminiszter azonban a jogszabály módosítása iránt tett kezdeményezésünket magáévá tette és gondoskodott olyan jogszabályi módosításról, amely megnyitotta az útját a régi baleseti járadékok felemelése, a szocialista humánum érvényesülése előtt. Tisztelt Országgyűlés ! Népünk szocialista tudatának, társadalmi rendünkhöz való hűségének leghatározottabb kifejezője, hogy államrend-védelmi törvényeink feltétlen megtartatása — és ezt örömmel jelenthetem — az utóbbi időben nem sok munkát adott a bíróságoknak. E kevés ügyben hozott bírói ítéletek pedig kedvező visszhangra találtak közvéleményünknél. Közbiztonságunk szilárdságát — úgy vélem — nem az én feladatom bizonyítani, de bizonyítgatás talán felesleges is, mert ezt tudja, érzi mindenki, aki hazánk területén él, vagy tartózkodik. Mégis, minthogy a szocialista állam mindé- • nek előtt az emberi élet védelmét tekinti fő feladatának, beszélni kell arról, hogy bíróságaink hogyan gondoskodtak az emberi élet és az ember személyiségi jogainak büntetőjogi védelmével összefüggő igazságszolgáltatási feladatok teljesítéséről. Előre kell bocsátanom, hogy a legsúlyosabb bűntettek miatt halálbüntetésnek, mint kivételes büntetési nemnek az alkalmazására katonai és büntető bíróságainknál az 1966 évben 16, az 1967 évben pedig 15 esetben került sor, de a büntetést ebből is csak 10, illetve 8 esetben hajtották végre. Már előző beszámolómban részletesen tájékoztattam a tisztelt Országgyűlést arról, hogy a Legfelsőbb Bíróság az emberi élet fokozottabb védelmének biztosítása érdekében milyen intézkedéseket tett az ítélkezés vonalán. Űgy gondolom, hogy a Legfelsőbb Bíróság elvi iránymutatása, az általa kezdeményezett, majd általánossá vált büntetés kiszabási gyakorlat is hozzájárult ahhoz, hogy ezen a téren sikerült némi eredményeket elérni. Az ember személyiségi jogaival függnek össze — bár büntetőjogilag kétségkívül kisebb jelentőségűek — az úgynevezett magán vadas ügyek —, könnyű testi sértés, rágalmazás, becsületsértés stb. —, amelyek az általános bűnözés körében eltérő jellegük és jelentőségük miatt sajátos helyzetet foglalnak el. A magánvádas büntetőügyek számánál bizonyos túltengés tapasztalható, amit az újabb jó perrendi szabályaink csupán korlátozni tudtak, megszüntetni azonban nem. Az ítélkezési tapasztalat azt mutatja, hogy a valóban jogvédelmet kívánó ügyeknek a száma jóval kisebb, mint amennyit a sértettek — magánvád alapján — a bíróság elé hoznak. Az a szilárd meggyőződésünk, hogy az ilyen jellegű ügyek egy részének rendezésére bíróságon kívüli, más, helyes megoldási módot kell keresni. A magánvádas ügyekben folytatott — döntően a pénzfőbüntetést alkalmazó — ítélkezési gyakorlatról pedig az a megállapításunk, hogy a mérték meghatározásánál jobban figyelembe kell venni a törvény által biztosítani kívánt jogérdek differenciált védelmét. Közbiztonságunk helyzetének javítását kívántuk szolgálni — úgy vélem, nem is eredménytelenül — azzal, hogy irányelvet adtunk a büntető eljárásban ismételten felelősségre von-