Országgyűlési napló, 1963. II. kötet • 1965. április 3. - 1967. január 28.

Ülésnapok - 1963-29

20Ô7 Az Országgyűlés 29. ülése 1967. január 27-én, pénteken 2Ô08 mert a nyugdíjasok és a járadékosok számának növekedése egyben az emberi életkor általános növekedését is jelenti. Nagy szerepe van ebben az orvostudomány nagyarányú és gyors fejlődésének, de vele együtt szerepe van mindazoknak az egészségügyi és szociális intézkedéseknek is, amelyek megakadályozzák az emberi szervezet korai elhasználódását és ennek következtében halálát. Ez a tény tehát örvendetes. Más kérdés, hogy az egy főre jutó átlagos nyugdíj 40 forinttal emelkedik ugyan, de így is csak 790 forint. Az is igaz, hogy mindenki, tehát az állami költségvetés is, csak addig nyújtózkodhat, amíg a takaró ér. Biztos vagyok benne, hogy az illetékesek továbbra is mindent el fognak követni, hogy az átlagos nyugdíj összege a későbbi években tovább emelkedjék. De amennyire örvendetesek az előbb említett számok, úgyannyira elgondolkoztatok is. Az ország lakosságának jelenleg, vagy legalábbis 1967 végéig 12 százaléka nyugdíjas és járadékos lesz. Mi lesz a további években? Nagyon valószínű, sőt biztos, hogy ez a szám tovább fog emelkedni. Ez önmagában még nem jelentene problémát. Problémát jelent azonban, hogy kik lesznek azok, akik munkájukkal megteremtik azokat a feltételeket, amelyek múlhatatlanul szükségesek ahhoz, hogy a munkában eltöltött hosszú évek után idős embertársaink minden vonatkozásban jól és megelégedetten élhessék hátralevő nyugdíjas éveiket. És itt jelentkezik, mint megoldást váró feladat, a népesedés kérdése. A probléma ismeretes. Az elmúlt év első tíz hónapjában is csupán 13,4 ezrelékes volt az élveszületések aránya. Az 1965-höz képest mutatkozó nagyon csekély javulás senkit sem nyugtathat meg. Tisztában vagyok a kérdés erősen Összetett mivoltával. A családtervezés problémája nemcsak nálunk, hanem világviszonylatban is igen komoly probléma. Állítom azonban, hogy ez a kérdés nemcsak anyagi és nem is elsősorban az. Ha így lenne, akkor azoknál a családoknál, ahol a jövedelem és a lakáskörülmények minden vonatkozásban jók, három, vagy annál több gyermeknek kellene lennie. Mindnyájan tudjuk, hogy ez nem így van. Hol van tehát a probléma gyökere? Űgy vélem, hogy minden emberi közösség legkisebb és legtermészetesebb sejtjében, a családban. Mi az elmúlt években — és ezt senki le nem tagadhatja — erőinkhez képest nagyon sokat tettünk a családvédelem területén. Ezt bizonyítja a családi pótlék rendezése, a lakásépítkezések fokozása, új iskolák, óvodák, bölcsődék építése, az édesanyák szempontjából a szülési szabadság meghosszabbítása és az imént bevezetett gyermekgondozási segély is. Itt szeretnék kitérni a családi pótlék problémájára. Többször egymás után rendeztük a családi pótlékot erőinkhez mérten, azonban köztudomású, hogy a népesedés szempontjából az igazi népszaporulatot nem kettő, hanem három gyermek jelenti. Két gyermek csak pótolja a szülőket. Ezért tiszteletteljes javaslatom lenne a harmadik gyermeknél a családi pótlék ugrásszerű emelkedése és a későbbiek folyamán is egy bizonyos progresszivitás a többi gyermekek vonatkozásában. Tudom, hogy ez pénzügyi kihatású kérdés, de érdemes lenne vizsgálat tárgyává tenni. De felsorolhatnám ezenkívül az élet szinte minden területén jelentkező olyan segítséget, amelyet az elmúlt években államunk biztosított a családok számára. E pozitív tények és törekvések ellenére a népesedés kérdése szinte egyhelyben topog. A Központi Statisztikai Hivatal előrejelzése szerint a népesedés jelenlegi üteme mellett 1980-tól kezdve már semmiféle további népszaporulattal nem lehet számolni, hanem fokozatosan, valóságos számbeli visszaesés következik. Tudomásom van róla, hogy az arra illetékesek a legmagasabb szinten is nagy komolysággal foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb az 1.047/ 1956-os minisztertanácsi határozat rendelkezéseit revízió alá fogják venni. Ezt a revíziót igényli nemcsak egyre inkább kiteljesedő és gazdagodó életünk, hanem egész népünk, hazánk élete és érdekei is. De tudjuk azt is, hogy ezt a kérdést semmiféle új, korszerűbb és körültekintőbb rendelkezés nem fogja gyökeresen megoldani. A megoldás — mint előbb mondottam — csakis a családokban és a családokból indulhat ki. A rendelkezésemre álló statisztikai adatok szerint az élveszületések száma 1961 és 1965 között 767 903 fő volt. Ugyanakkor, hogy Werfel szavaival éljek, a meg nem születettek csillagát ugyanezen idő alatt 872 219 fővel népesítettük be. És ez a szám csak a hivatalosan ismert, bejelentett eseteket tartalmazza. Hozzá szeretném még tenni, hogy ugyanezen időszakban az egy éven alul elhalt csecsemők száma 28 ezer néhány száz volt. A probléma megoldásának tehát a családból kell kiindulnia. De ugyancsak a rendelkezésemre álló adatok szerint 1961-ben a válások száma 17 480 volt. Ez a szóm 1965-re 20 363-ra emelkedett és mint a napokban értesültünk a Statisztikai Hivatal adatszolgáltatásából, 1966-ban pedig 20 700-ra. Mit mutat ez a szám? Csak azt, hogy bizonyos emberek valamilyen tragikus és jóvá nem tehető oknál fogva nem tudnak tovább együttélni házastársukkal? Nem. Ezek a számok nem ezt mutatják, hanem sokkal inkább mutatnak felelőtlenséget, meggondolatlanságot, önzést és azt, hogy a legtermészetesebb házastársi erények, a szeretet, egymás segítése, megbecsülése és az áldozatvállalás, amelyek nélkül nincs igazi emberi élet, ezekben a házastársakban vagy sohasem volt meg igazán, vagy az idők folyamán engedték azokat elpusztulni. Nyilvánvaló, hogy ezen is lehetne segíteni törvényes úton, de az is biztos, hogy itt sem jelentene ez gyökeres orvoslást. A mi társadalmunknak kell olyan erővel rendelkeznie, amely erő a házastársak szemléletét képes megváltoztatni. A felnökvekvő új nemzedék nevelése terén ezen a ponton komoly, nagy feladatok várnak egész társadalmunkra. Az új emberpalántákat értelmük első nyiladozásától kezdve arra kell nevelni, hogy a mi társadalmunkban a csa-