Országgyűlési napló, 1963. II. kötet • 1965. április 3. - 1967. január 28.

Ülésnapok - 1963-29

1969 Az Országgyűlés 29. ülése 1967. január 27-én, pénteken runk, akkor'is vonzó művészetet kell teremtenünk, ehhez pedig arra van szükség, hogy a színházban mindenki a maga helyén a legmaga-r sabb fokon vegyen részt a közös produkcióban; a színház képzőművészeti része, világítási része, hangrésze mind együtt. Amikor így fejlődnek az eszközök és nem akarunk lemaradni a fejlődésről, akkor jelentkeznek újra és újra a kulturális életben nemkívánatos jelenségek. Azt mondják, hogy a művészet már annyira kifinomult, hogy a nagyközönség azt már nem is igen értheti meg. A legnagyobb meglepetéssel vettem a kezembe az egyik folyóiratunkat, amiben a következőt olvastam: „Az, hogy a film ki van szolgáltatva a közönségnek, mindjárt érthetővé teszi helyzetének nehézségeit. Beszéltünk arról, hogy milyen tényezők teszik napjainkban bevallottan, vagy ösztönösen feleslegessé a művészetet sokak számára, így a közönség túlnyomó többsége csak olyan műveket hajlandó befogadni, amelyek egyszerű, hétköznapi értelemben véve kellemes szórakozást vagy megkönyny ebb ülést nyújtanak és lehetőleg évszázados sablonok szerint értelmezhetők. Annál kevésbé számíthatnak népszerűségre az olyan alkotások, amelyek a közönségtől is aktív részvételt követelnek, egy egyszerűen meg nem ítélhető szituáció átélését, az esztétikum szférájában való értelmezését." Csodálkozom azon, hogy ilyen esztétikai dolgozatok jelennek meg, — több okból. Hát elsősorban: ez régi nóta, nagyon régi nóta, nagyon sokszor mondták már azt, hogy az igazi magas művészet nem a nagyközönségnek készül. De nagyon csodálkozom azon, hogy ez akkor jelenik meg, amikor tényekkel és adatokkal tudjuk bizonyítani az ellenkezőjét. Mi nagyon kérjük az ilyen esztétákat, hogy ne akarják — hiszen úgy sem fog sikerülni! — ne akarják tőlünk elvenni a hivatástudatunkat! Nekünk éppen az a hivatásunk, hogy az új és új, az élettel kapcsolatot tartó művészetet minél szélesebb körben tegyük vonzóvá és népszerűvé. És ezt a hivatásunkat a múltban is teljesítettük. Nem akarom a példák seregét felhozni, hiszen lehetne Adynak, József Attilának a széles körű elterjesztésével. A -két világháború közötti esztéták — a legnevesebbek is —, azt hangoztatták, hogy Shakespeare-t csak olvasni lehet, vagy csak a kiváltságosak számára közérthető. Hát meg kell nézni Magyarországon — Pécsett, Szolnokon, Kecskeméten, Debrecenben — azt a Shakespeare-kultuszt, ami a színházakban és a legszélesebb tömegek között van. És így van ez a modern művészettel is. A dolog természetesen nem tökéletesen leegyszerűsített és egyszerű. Az újat el kell fogadtatni. József Attila sem terjedt el rögtön — sajnos csak a halála után — a széles tömegek között. Bartók Béla zenéjének megértéséhez is nagy időre van szükség. De éppen a zene, ez az elvont műfaj és annak a látogatottsága bizonyítja a legszélesebb körökben, a bérletek elterjedésével, hogy a nagyközönség hogyan művelődik nálunk, hogy az emberek hogyan nőnek fel nálunk. A közérthetőségért is meg kell küzdeni. Az újért meg kell küzdeni. Az emberek szeretik a megszokottat, nemcsak az iparban, hanem a művészetben is. Szeretnek kitaposott úton járni, a művészeti produktum éppen olyan harc, mint annak a produktumnak a propagálása és elterjesztése. A mi mecénásunk a közönség, a dolgozó emberek. Mi ezt a mecénást nem kiszolgálni, hanem szolgálni akarjuk. Vele együtt akarunk fejlődni. És arről nem fogunk lemondani semmiféle esztétának a tanácsára sem. Most pedig szeretnék néhány adatot felolvasni. A színházi élet sem fejlődik zökkenésmentesen. Ez természetes. Vannak bizonyos periódusok, korszakok, útkeresések, de az elmúlt esztendei fejlődés mégis megnyugtató. Az 1965-ös viszonylagos visszaesés után az 1966-os évadban a színházak összessége teljesítette a bevételi előirányzatot. Magyarországon ötmillió harmincnégyezer ember látogatta a színházakat. Nem akármilyen műsorokat látogattak! Tizenkilenc új magyar darab volt ebben a műsorban, mint például Fejes Endre igen színvonalas darabja, Németh László művei. Ugyanígy hihetetlenül büszkék vagyunk arra, hogy Az ember tragédiájának új előadása a 150. táblás házhoz közeledik. Tehát nem akármit látogatnak! Ez is felelet ennek az esztétának! Ugyanakkor utalhatok a Czillei és a Hunyadiak bemutatására, továbbá az olyan modern szerzőkre, akiket az egész világon még a nem haladó művészek is utánoznak, és akiktől tanulnak. Berthold Brechtnek vagy Peter Weissnek micsoda óriási közönségsikere van! Éppen azért, — amit ez az esztéta cáfolni igyekszik, — mert a közönség igényt tart arra, hogy ne piszlicsáré kis problémákat, ne egyszer előfordult mellékes eseteket vigyenek színpadra, hanem igényt tart arra, hogy korunk legalapvetőbb konfliktusait lássa, figyelje, ítélkezzék, gondolkozzék. Ezeknek az új, modern daraboknak éppen az a tulajdonságuk, hogy a közönség gondolatokat vihet magával a színházból, amelyeknek alapján az életben is dönthet, cselekvő humanistává válhat. Néhány adatot mondanék a filmekről. Világnézeti szempontból fontos film volt a Húsz óra, a Szegénylegények. A Húsz órát 705 000 ember nézte meg. Mondjam azt, hogy a felszabadulás előtt a legnagyobb siker 30 000 néző volt, és csak egyetlenegyszer fordult elő 300 000-es látogatottság a Chaplin-filmnél? A Húsz órát 705 000-en nézték meg! Ez sok-e, vagy kevés? A Hideg napokat 630 000-en, A hétköznapi fasizmust 750 000-en, az Elektrát 880 000-en nézték, meg. A Rocco és fivérei, amely szintén nem mondható szórakoztató, alacsony nívójú filmnek, egymillió-négyszázezer néző előtt játszódott le. Meg kell kérdezni: sok-e ez, vagy kevés? Azt kell mondanom, hogy ez, mint fejlődés, nagyon szép, és cáfolat erre az esztétikára, de azt is kell mondanom, hogy kevés. Azt kell mondanunk, hogy nekünk még jobban kell éreznünk hivatásunkat, és tudnunk kell, hogy minden igaz művész nemcsak megalkotta, hanem propagálta, népszerűsítette is művét. Falakat kellett áttörnie! Ezeket a falakat, amelyek még megvannak, át lehet törni.