Országgyűlési napló, 1963. II. kötet • 1965. április 3. - 1967. január 28.
Ülésnapok - 1963-29
1967 Az Országgyűlés 29. ülése 1967. január 27-én, pénteken 1968 karkedv erre megvan, s ígérem — az ő nevükben is —, hogy mindent megteszünk, hogy az ez évi költségvetést sikeresen végrehajtsuk. (Taps.) ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Az ülést 20 percre felfüggesztem. (Szünet: 11.22—11.44. — Elnök: DR. BERESZTÖCZY MIKLÓS.) ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Folytatjuk tanácskozásunkat. Major Tamás képviselőtársunk következik szólásra. MAJOR TAMÁS: Tisztelt Országgyűlés! A költségvetés kulturális részéhez szeretnék néhány szót mondani, és ha megengedik, egy kicsit szakmám nevében is szeretnék néhány kérdést felvetni. Először néhány adatot ismertetnék. A kulturális bizottság megtárgyalta és elfogadta a költségvetést. 10 904 millió forintot költünk kultúrára. Ez az egész költségvetési összegnek 10,4 százaléka. Azt hiszem, erre büszkék lehetünk, nálunk gazdagabb országokban sincs ilyen arány. Szedetnék néhány adatot mondani arról is, hogy számunkra, színművészek számára van egy-két nagyon megnyugtató tétel ebben a költségvetésben. Elsősorban elkészült a színházak rekonstrukciójának ötéves terve. Színházépületeink húsz év alatt bizony egy kicsit megöregedtek, és most örömmel állapíthatjuk meg, hogy ez alatt az öt év alatt elkészül az Operaház homlokzatának rekonstruálása, elkészülnek az elektromos berendezések, elkészül a Fővárosi Operettszínház rekonstrukciója, a szegedi Nemzeti Színházé, a Bartók Színpadé, és szándékosan hagytam utoljára azt az ideiglenes Nemzeti Színházat, amelyben most játszunk. Nagy öröm ez nekünk, nagy öröm azért is, mert a közönségnek is öröm. Jó az akusztikája, kellemes körülmények között jöhetnek a színházba és ez jó. Most már csak az a fontos, hogy ezt az épületet megfelelő tartalommal is töltsük meg. Ugyancsak öröm, hogy elkészült — nemzetközi pályázat útján — az úi Nemzeti Színház tervrajza. Széles körű nemzetközi pályázat volt ez. A vázlat-terveket elfogadták, dolgoznak rajta, bizonvosak lehetünk benne, hogy lesz új szép Nemzeti Színházunk. A költségvetésben a színházak 149 millió forinttal szerepelnek. Ennyi támogatást kapnak, helyesebben nemcsak a színházak kapiák ezt a támogatást, hanem a közönség továbbra is olcsón járhat színházba, és ez nagyszerű, nagy dolog, ezért hálásak lehetünk. Szeretnék néhány olyan kérdéshez hozzászólni, amely kulturális életünket foglalkoztatja. Ez a költségvetés tényleg valóra válthatja József Attila szavait: egész népemet fogom nem középiskolás fokon tanítani. A mi társadalmunk ezt a programot akarja megvalósítani. A művészek felelősségéről szeretnék beszélni. Amikor pártunk IX. kongresszusán a régi helyes politika alapján az egész társadalmat vizsgálva tanulmányozta, hogy a fejlődésben hol tartunk, milyen intézmények, szervezetek, módszerek avultak el, és amikor ezt a legdemokratikusabb módon megvizsgálva perspektívát mutatott, akkor meghatározta benne az egyén célját, az egyén élete értelmét is. Azt hiszem, a művészetnek €s ezt kell tennie. A mai modern művészetben nagyon sok olyan irányzat van, amely az elembertelenedést, az elidegenedést ábrázolja és hirdeti. És ezeknek az irányzatoknak még sokszor igazuk is van, valóságos jelenségeket tárnak fel, valóságban mutatják be az ember elidegenedését és elembertelenedését. A baj csak ott van, hogy ezt az elembertelenedést, elidegenedést mint általános emberit mutatják be a társadalomból kiemelve. Nos, mi tudjuk, hogy ez nem igaz. Elembertelenedés, elidegenedés van, a XX. századnak megvan a maga szörnyű alapkonfliktusa, alapösszeütközése, ami pedig abból áll, hogy ma, amikor a tudomány, a művészet olyan óriási fejlődést tett meg, olyan nagy utat járt be, nem lenne akadálya az emberek boldogságának és mégis megvan a lehetősége annak,. hogy katasztrófák érjék az emberiséget. Ezt bemutatni, ábrázolni lehet, de csak akkor, ha az okát is megmutatjuk, ha ezeket a jelenségeket a társadalomban helyezzük el. A társadalomtudományok felfedezése óta, a mi marxista—leninista világnézetünk felfedezése óta nem lehet az embereket társadalmon kívül ábrázolni, hanenq. az összefüggéseket kell megmutatni. Ilyen összefüggéseket keres a mindennapi életben a párt, megkeresi az igazi konfliktusokat; ilyen összefüggéseket kell keresnünk nekünk is, művészeknek, hogy az embereknek meg tudjuk mutatni azt, ! hogy nem lehetnek a mi társadalmunkban közönyösek. A közönyt hirdeti az, aki csak ábrázolja a szörnyűségeket. A közönyt, mert hiszen az ember valami olyan szörnyű, tőle független erőknek a játékszere, amelyeknek a játékát csak közönyösen veheti tudomásul. Mi látjuk a célt, látjuk a tudatos jövőt és éppen azért, mert ezt látjuk, éppen ezért, tudjuk — ki merem mondani! — a művészettel segíteni a párt politikáját, a párt törekvéseit. Ehhez az újfajta művészethez új és új eszközökre van szükség. Nem lehet megállni; mint ahogy az elet vizsgálatában nem lehet megállni, úgy a művészetben sem lehet megállni. A művészet ma sokkal munkaigényesebb, mint valaha is volt. A művészeknek nagyobb felelősséggel és sokkal többet kell dolgozniuk, fejleszteniük magukat. A televíziónak, a filmnek, a színháznak a vetélkedése nem vetélkedés, hanem verseny, — nemes verseny, amely kényszerít minket arra, hogy új és új eszközöket találjunk. A színházban például egyre inkább előtérbe kell kerünie a gondolatnak, a szónak; a szó a mi legnemesebb, legnagyszerűbb eszközünk. De ugyanakkor művészetünket vonzóvá kell tennünk, amikor az élet nehéz problémáit színpadra visszük, vagy akkor is, ha szórakoztatni aka-