Országgyűlési napló, 1963. II. kötet • 1965. április 3. - 1967. január 28.

Ülésnapok - 1963-21

1435 Az Országgyűlés 21. ülése 1966. január 27-én, csütörtökön i 1436 Hasonló arányú a közönség érdeklődése más kiállítások iránt is. De mindjárt meg kell mondani, ezek a százezres látogatói számok nem közelítik meg az eddigi egyik rekordnak, az első budapesti szovjet képzőművészeti képkiállításnak 320 ezres látogatói létszámát. A látogatók száma és reagálása bizonyítja egyben azt is, hogy változik a közízlés és nem merev, megkövesedett kategória a „közérthetőség" fogalma, amelynek dogmatikus vulgarizálása oly sok bonyodalmat okozott egy időben. Tömegsikere van olyan tartalmilag és formailag egyaránt korszerű művészetnek is, amelyet csak elmélyült odaadással, a szem és a szív szoktatásával lehet megérteni és megközelíteni. Közönségünk tíz- és százezrei megtették már ezt az utat. Ha sokat kesergünk

1 is — és joggal — vizuális nevelésünk hiányosságain, íme e nevelésben kétségtelenül elmaradt ifjú és még jobban elmaradt idősebb generációk közül már százezres értő tömegek sorakoznak mai képzőmü\tészetünk köré. A megértés terjedését mutatják a néha az egész országot érdeklő és immár százezrek bekapcsolásával — a tv képernyője előtt is — folyó képzőművészeti viták, amilyen például a Szántó Kovács János mozgalmának hódmezővásárhelyi szobra körül robbant ki legutóbb, s végül is a' helyi és az országos közvélemény teljes megnyugtatásával ért véget. Itt is kiderült: a közönség legfőbb igénye a mai alkotásoknál a tartalom, a mondanivaló — és nem a téma, hanem a művészi eszközökkel közölt tartalom —, hogy a mű ne csak beszéljen, hanem, mondjon is valamit, szóljon hozzá társadalmunk legfőbb kérdéseihez. Tartalmilag üres, vagy csak formai problémákkal bajlódó, szó szerint „formalista" művektől észrevehetően elfordul ez a növekvő számú közönség. Ezért helyes mai művészpolitikánknak az az elve, hogy nyugodtan rábízza a közönség, a közvélemény ítéletére a döntést. A közönség rendkívül érzékenyen, finom differenciáltsággal reagál. A X. magyar képzőművészeti kiállításon is, amelyen a stílusirányzatok nagy változata jelentkezett, meglehetős érdektelenség, visszhangtalanság fogadott néhány vitathatatlanul szürrealista, egzisztencialista, társadalmunkban talajtalan és gyökértelen kísérletet. Viszont én szeretném kérni mindenkitől, kritikusoktól és művészetpolitikánk irányítóitól is, hogy ne bélyegezzünk túl hamar egzisztencialista bélyegzővel néhány olyan fiatal művészt, akinél a póz, a modorosság, a különcködés mögött érezhető a vergődő útkeresés, a fájdalmas vágyakozás, látszólagos cinizmusa mögött a szorongás, akiből például a cinikusnak hangzó mondatok közül kibukik az őszinte vallomás: „engem csak az emberek érdekelnek". Konkrét példáról beszélek, de neveket nem akarok említeni, mert nemcsak egyénekről van szó, hanem tehetséges ifjú művészek egész csoportjáról, akik nagyon rászorulnak a mi segítségünkre. Még akkor se mondjuk őket számunkra reménytelenül elveszett egzisztencialistáknak, ha egyébként életformájuk és talán részben alkotásaik is feljogosítanak erre a gyanúra. Tévely63 ORSZÁGGYŰLÉSI ÉRTESÍTŐ gésüknek néhány esetben nagyon prózai és a művészettől távol álló tényező a magyarázata: az alkoholizmus, amely fájdalmasan el van terjedve fiatal művészeink között, és nem egyszer egyéni tragédiák okozója. Sok szép és jó eredményt, sok örvendetes dolgot, nemzetközi sikerek híreit lehetne még hosszan sorolni. És a festészet, szobrászat és grafika mellett hasonló eredményeket állapíthatunk meg a képzőművészet más műfajaiban is. Felesleges példákat említeni korszerű építőművészetünk remek kibontakozására. Valamennyien látjuk naponta a példákat Budapesten és az egész országban. Iparművészetünk a szakmai forrongás állapotában van. Most alakul át iparművészetből ipari művészetté, vagyis egyedi darabokat készítő művészi kézműiparból művészi tervezés alapján sorozatban gyártott használati, lakberendezési cikkeket előállító művészi iparrá. A Műcsarnokban most is látható nagy iparművészeti kiállítás híven tükrözi ezt az átmeneti állapotot. Vannak természetesen képzőművészeti életünkben is hibák, nehézségek, akadályok, amelyek lassítják a további fejlődést. Sajnálatos például, hogy a Képzőművészek Szövetsége nem tudott élére állni a kibontakozó lendületes fejlődésnek. Sürgős feladatnak tűnik, hogy a nemsokára megtartandó szövetségi közgyűlésen megkeressék a művész-szövetség munkájának helyes formáit, a szövetség feladatait, teendőit. örvendetes viszont a vidéki képzőművészeti élet elevensége. Művészeti központok, Hódmezővásárhely, Miskolc, Pécs, Szeged, Szolnok és újabban — hogy haza is beszéljek — Salgótarján versenyeznek Budapesttel. A tanácsok műteremlakások építésével, külön díjakkal, megbízásokkal hívogatják oda a fiatal, tehetséges művészeket. Ez az egészséges decentralizálás máris felszámolta a vidék elmaradottságából származó provincializmust és egyik-másik vidéki művészi központ, például a hódmezővásárhelyi iskola munkája fontos tényezője lett a mai magyar képzőművészeti stílus kialakításának. Egy másfajta provincializmus jeleit azonban láthatjuk művészeti életünkben. Ennek forrása bizonyos teljesen indokolatlan kisebbrendűségi érzés, amely egyeseket odavezet, hogy minden nyugati, párizsi, illetve egyre inkább amerikai indítású stílushóbortot, az Op Art-ot és a Pop Art-ot — és sorolhatnám a többi hóbortot — szolgaian utánozni kezdjék. Nagyon szeretném hangsúlyozni, hogy nincs szükségünk nekünk ilyen nyugati példákra. Kultúránkban mély és erős gyökerei vannak a legmodernebb, legkorszerűbb művészetnek, a szocialista művészetnek, a szocialista realizmusnak. Erre lehet és kell építenünk a folytatást. Felemlíthetnénk még néhány jól vizsgázott, kitűnően bevált intézkedést. Ilyen a fiatal művészek indulását segítő Derkovits-ösztöndíj. A tragikusan éhen halt művész nevéről elnevezett díj három éven át havi 3000 forintot, tehát összesen 100 000 forintot bocsát a legtehetségesebb fiatalok rendelkezésére. Ilyen az úgynevezett kétezrelék, vagyis az építési beruházások költségének két ezreléke, amelyet az építkezésekkel összefüggő képzőművészeti alkotásokra kell fordítani.