Országgyűlési napló, 1963. II. kötet • 1965. április 3. - 1967. január 28.

Ülésnapok - 1963-21

1433 Az Országgyűlés 21. ülése 1966. január 27-én, csütörtökön 1434 műveltségét, és hozzájárulnak a szocialista ember sokoldalú neveléséhez." Én most a legutóbbi egy-két év képzőművészeti életéből szeretnék először néhány eseményt felemlíteni. A legfontosabb volt — ismétlem — a haladó hagyományok feltárása. Ez 1964-ben kezdődött el a Szocialista Képzőművészek Csoportjának emlékkiállításával. A Nemzeti Galériában rendezett kiállítás bebizonyította, hogy 30 évvel ezelőtt, a Horthy-korszak legsötétebb éveiben voltak művészek, akik tudatos és öntudatos szocialisták voltak és realisták voltak, s ezt maguk így szövegezték meg: „Át akarjuk törni azokat a korlátokat, amelyeket a polgári világnézet a művész világszemlélete elé állít, és egy szocialista művészet, egy szocialista realizmus alapjait rakjuk le." Ezt a szó szoros értelmében átütő sikert aratott kiállítást követte a XX. síázad legnagyobb magyar festőművészének, a világ egyik legnagyobb proletár festőművészének, Derkovits Gyulának végre teljes életművét bemutató emlékkiállítása. Ezzel a kiállítással ünnepelte a magyar képzőművészeti élet felszabadulásunk 20. évfordulóját. Századunk három nagy zsenije: Bartók Béla, József Attila és Derkovits Gyula közül az első kettőnek életművét már előbb megismerte és megszerette a magyar nép. Derkovits életművével kapcsolatban súlyos mulasztást kellett jóvátenni. Ez tavaly megtörtént, és a derkovitsi ha-' gyomány ma már áthatja egész mai — és holnapi — képzőművészeti életünket. Ugyanez a jóvátétel megtörtént tavaly a másik nagy szocialista festőművész, Dési Huber István emlékével kapcsolatban is, majd az igazi hagyományok feltárása során következett a fasizmus ellen harcoló művészek munkásságának öszszegyűjtése és bemutatása. Ez a kiállítás példátlanul gazdag, harcos anyagával meglepetést szerzett még újkori művészettörténetünk legjobb ismerőinek is. Művészeti hagyományaink fel tárói minden elismerést megérdemlő munkájukban még to'vább nyúltak vissza az időben. Feltárták és bemutatták századunk művészeti forradalmának kezdeteit, az úgynevezett Nyolcak és a Konstruktivistáknak nevezett művészcsoport munkáját is. Mindezek a kiállítások és az ezeket kísérő vita, művészeti, kritikai írások bebizonyították, hogy a művészet fejlődésében sem ugrást nem lehet tenni, sem nem lehet a megjárt út egyes szakaszait kikapcsolni és egy régebbi korszakhoz ragadva kihagyni fázisokat, kihagyni éppen a szocialista művészet legjelentősebb hagyományait. Nem lehet a fejlődésből kikapcsolni azt à művészi forradalmat, ami nálunk az 1910 körüli években kezdődött, és először 1919-ben érte el tetőpontját, rövid ideig tartó lehetőségei miatt csak a leggyorsabban, legközvetlenebbül ható művészetben, a forradalmi plakátművészetben. Azután a negyedszázados ellenforradalmi terror után 1945-ben folytatódott, sajnos egy ideig nem zavartalanul. A személyi kultusz éveiben félremagyarázták a szocialista realizmus fogalmát. Azonosították az üres naturalizmussal, sőt fotonaturalizmussal, erőszakosan és kicsinyesen beavatkoztak az alkotás folyamatába is. Magam is tanúja voltam annak, hogy a kultikus személy előírta a művésznek, milyen vastag legyen egy szobron a női figura lába. Ma már ezen a korszakon művészeti hatásában is túl vagyunk, bár bizonyos maradványai még hatnak a művészek tudatában. Ezzel magyarázható például, hogy szinte teljesen elsorvadt a portréfestészet és a portrészobrászat. Már nem élő emberek arcmását megfestik vagy megmintázzák művészeink: a legutóbbi nagy kiállításon is nagyon szép portrét láthattunk Károlyi Mihályról, Bartók Béláról, Csontváryról, megmintázzák egymást is, barátaikat is a művészek, de élő nagyságainkról, tudományos, művészeti, vagy horribile dictu, mai közéleti, politikai vezetőinkről nem készülnek arcképek. Őróluk nem maradhat az utókorra fényképeken kívül hiteles művészi arckép. Mi ennek a magyarázata? Azt hiszem, attól félnek a művészek és talán egyik-másik modelljük is, hogy a portréalkotás személyi kultusz lenne. Szeretném megnyugtatni mindkét felet, hogy ez nem személyi kultusz, még ha bizonyos vonatkozásban velejárója is volt a személyi kultusznak. Szocialista képzőművészetünk nagyszerű haladó hagyományait tehát világosan megállapítottuk az elmúlt két esztendőben. A kép tiszta, megtörténhetett az eredmények összegezése, a szintézis, és ma már e hagyományok felhasználásával szervesen folytatódik képzőművészeti életünk. Ez a legfőbb tanulsága a nemrég rendezett X. magyar képzőművészeti kiállításnak is. És ennek a fejlődésnek az eredménye és a jubileumi nagy kiállításnak is másik nagy tanulsága az a hatalmasan megnövekedett érdeklődés, amely képzőművészetünk új eredményei iránt a széles nagyközönség részéről megnyilvánul. Ez számokkal is pontosan mérhető. Említek néhány adatot. Az elmúlt nyáron a tihanyi múzeumban megrendezték egyik legkiválóbb élő szobrászunk gyűjteményes kiállítását. Merész kísérletnek tűnt ez, a' legjobb művészetet nyújtani a legpompásabb nyári élvezetek, a legüdítőbb víz és a legvidítóbb napfény örömei mellé. Nehéz vita volt ez azokkal, akik hosszú éveken át győzelemre vitték az ellenvéleményt, hogy tudniillik nyáron csak a könnyű műfajnak lehet ott is közönsége. S így jutott a balatoni üdülőknek az iparművészetből a giccses emléktárgy, az előadóművészetből a maszek hakni-brigádok esztrádműsora, a képzőművészetből a hírhedt giccsfestő utcára rakott tárlata, más művészetből semmi. Az említett bátor kezdeményes viszont teljes diadalt aratott. A terjedelemre nézve kis kiállításnak jóval több mint százezer nézője volt. Százezer ember szeme nevelődött, ízlése nemesedett a korszerű alkotásokon. Forradalmi eredmény, kulturális forradalmunk győzelmi eredménye ez is, és nem az egyetlen. Jóval több, mint százezer fizető látogatója volt a X. magyar képzőművészeti kiállításnak. És nemcsak látogatói, vásárlói is voltak. Egymillió forinért vettek képeket, szobrokat a kiállításon és ez az összeg nemcsak állami és közületi vásárlásokból gyűlt össze, hanem jelentékeny összegért történtek magánvásárlások is.