Országgyűlési napló, 1963. I. kötet • 1963. március 21. - 1965. február 12.

Ülésnapok - 1963-3

163 Az Országgyűlés 3. ülése 1963. március 26-án, kedden 164 egy részénél azonban a fogyatékosságoknál a meg nem felelő elvégzésről van szó. Van műszaki cllenőr, valamit talán segít, hogy a tanácsok szakosztályait megerősítik, amelyeknek szintén kötelességük lesz itt az ellenőrzés fokozása. Azonban hiányzik az ellenőrzés a vállalatokon belül, s úgy látom, ez nincs eléggé megszervezve. Ugyanis maga az úgynevezett generálvállalkozó sok alvállalkozóval dolgoztat, s ezeknek az alvállalkozóknak a munkájánál vannak fogyatékosságok: nagyon sokszor a generál-vállalkozónak még megfelelő szakembere sincs arra, hogy azért a munkáért, amelyért ő felelős, megfelelő ellenőrzést fejthessen ki. A tapasztalat szerint akkor van a legtöbb fogyatékosság, ha a lakások átadása elhúzódik, s karácsonyi vagy szilveszteri ajándékként kerülnek átadásra. Ebben az évben látjuk a reális helyzetet, lesznek ilyen problémák, hogy a lakások egy elég jelentős részének az átadása elhúzódik. Ilyenkor szokott megtörténni, hogy egy épületen 12—13 vállalat különböző szakmunkásai dolgoznak, Komárom megyében Kaposvárról, Székesfehérvárról és az ország még jónéhány más részéről. Természetesen mindegyik úgy érzi, hogy a maguk területén arra az évre eleget tettek a feladatuknak, és így nem a legjobb munkát végzik. Ilyenkor zsúfoltság és kapkodás van, s a felelős vállalat ellenőrző tevékenysége még kisebb mértékben érvényesül. A protyéma tehát a szervezetlenség problémája. Nem ismerem pontosan, hogy megfelelően vannak-e a szakmunkások elosztva a különböző vállalatoknál, lehet-e itt időben átcsoportosítást végezni, de a tapasztalat az ilyen évvégi átadásoknál az, hogy ezeknél az úgynevezett évvégi hajráknál jelentkeznek a fogyatékosságok. Ehhez tartozik még egy probléma, az úgynevezett garanciális javítás, mert hiszen a legtöbb munkáért egyéves jótállásra van a kivitelező kötelezve. Ez az egy év — ha hiba van, s ez előfordul — a lakó részére a legnehezebb korszaka a lakott időszaknak. Az ingatlankezelő még nem végzi el, mert nincs rá lehetősége. A felelős beruházó elvégzi, de a legtöbb esetben nem megfelelő mértékben. Amikor nálunk, Székesfehérvárott a villanymelegítőket szerelték be, vagy a villanytűzhelyeket kötötték be, s hetekig nem tudott már a kisgyermeknek az anyja főzni, s elment a beruházóhoz, elment a kivitelezőhöz, azzal biztatták, hogy menjen Fehérvárra, reklamálja majd ott, az ő kötelességük elintézni. Nincs ez jól megszervezve. Ha már időközönként nem kerülhető el ezeknek a szakembereknek ilyen öszszevonása, akkor legalább az építőiparon belül valami lehetőséget kellene adni, hogy helyi építőipari szakemberek végezzék el azoknak a fogyatékosságoknak a kijavítását is, amelyek távolabb levő vállalatok hanyagságának a következményei. Volt itt szó arról, hogy a büntetőkamat négyszeresére növekedett. Ez ezekből a problémákból és hatásköri problémákból is eredt. Meg kellene vizsgálni, hogy a lakások kommunális építkezéseinél a beruházó és kivitelező viszonyában nem kellene-e a beruházónak olyan hatáskört is biztosítani, hogy ne csak büntetőkamat igénye legyen, ne csak elmarasztalóan léphessen fel a kivitelező vállalattal szemben, hanem bizonyos fokig tőle függjön a dotáció is az anyagi érdekeltség elve alapján. Ugyanis, ha a beruházó és a kivitelező szembe kerül egymással, ez nem mindig azt a légkört hozza magával, amely előbbre viszi a munkát. Talán jobban előre vinné az együttműködést, s a munkák minőségére is pozitívan hatna, ha a beruházónak valamilyen prémium-joga, hozzájárulása, valamilyen eszköze lenne, vagy esetleg csak az ő javaslata alapján kaphatnák meg a kivitelező vállalatok, a vezető munkások is a prémiumot, vagy az anyagi dotációnak, az anyagi Ösztönzésnek valamely kimunkált formáját. A költségvetésben szó van a községfejlesztési tevékenységről is. Ennek ebben az évben 1250 millió forint az értéke. Nem akarok ennek az előnyeiről szólni, ezek már elismertek, mind a gazdaságossági, mind a gazdasági eredményei, s a politikai és az össztársadalmi eredményei. Ugyanakkor hallottam néhány olyan — nem mozog a levél, ha nem fújja a szél — véleményt, hogy három-négy év múlva, vagy két év múlva talán jobb lenne megszüntetni a községfejlesztési tevékenységet. Ez most nem jelentkezik problémaként, de már most szeretném megmondani, hogy ezzel nem értek egyet. Ennek igen nagy, fontos jelentősége van, jelentősen hozzájárult a várospolitikához, a községpolitikához, annak anyagi alapját biztosította. Ezen belül olvashatjuk, hogy 200 millió forint ebben az évben a társadalmi munka értéke. Az összegszerűségnél több a társadalmi munka politikai és nevelő hatása. Szeretnék azzal a problémával foglalkozni, hogy vannak olyan városok, ahol a községfejlesztési alap rendkívül kevés. Mert hiszen e városok lakóinak 8—10 százaléka, vagy még kevesebb kötelezett községfejlesztési alapra. Ugyanakkor ezekben a városokban jelentős beruházások folynak: lakásépítkezés, egyéb, kommunális, kulturális építkezés. Ez azt jelenti, hogy ezekre a városokra, ezekre a településekre nézve nagyon kicsi az a bázisunk a községfejlesztést illetően, ami anyagi alapját képezheti a társadalmi munka kibontakoztatásának, s ez ott akadályt jelent. Már hosszabb idő óta jeleztük, hogy jobban kellene biztosítani nálunk az állami beruházások mellé a társadalmi munkát. Három-négy éve megjelent egy ÉM utasítás. Ennek nem sok foganatja lett. A múlt évben megjelent az 1/62. számú ÉM—PM együttes utasítás, amely kimondta, hogy a kivitelező vállalat köteles fogadni társadalmi munkát. Leírta, pontosan szabályozta, hogy mi ennek az elszámolási módja, mi a kötelessége annak, aki a társadalmi munkát szervezi, mi a kötelessége annak, aki a társadalmi munkát foganatosítja. Ebben a kérdésben az a helyzet, hogy egész gazdasági, közgazdasági szótár alakult ki a kivitelező, részben a beruházó részéről is, amellyel mindig megindokolják valahogy, hogy miért nem fogadják a társadalmi munkát. Hiába szervezzük, hiába van a lakosságnak hajlandósága ezt elvégezni — nem lehet realizálni, mert valamilyen úton-módon ez mindig elsikkad. Az elmúlt hét-három évben saját városunkban vettünk részt tapasztalatcserén. Ugyanis a